Történelemtanításunk csapdáiról (Csihák György)
2014.08.12 22:50
Több tanulmányomban leírtam az embernevelés szintjét „Tani-tani” címmel (legutóbb: Cum Deo pro Patria et Libertate. A ZMTE 61. sz. kötete, Acta Historica Hungarica Turiciensia XXV/2, 89-95. old.(letölthető a Kiadványaink - E-könyvtár menüből)).
Az embernevelés szintjei: család, iskola, társadalom. Nem szint, de a mai társadalomban egy egészséges ember úgy harmincéves korára kifejlődik. Mivel értelme és szabad akarata van, ettől a kortól kezdve már nem hivatkozhat arra, hogy nehéz gyermekkora volt. Tettéért felelős. A magyar úgy mondja: megjött az esze! Megérett. Az embernevelés feladata tehát megoszlik e három szint között és végül minden ember önmagáért felel. Lévén mindenütt emberekről szó, a nevelés mint tudomány és mint feladat – elsőül a nevelők dolga. A szülő is, a tanár is gyermekként kezdi egy családban s onnan kerül az iskolába, meg a társadalomba. Napjainkban Magyarországon nevelő és tanár helyett pedagógust szokás mondani – ami már önmaga is mutatja a nevelés és a tanítás gyarlóságát. Miért kölcsönöznek szavakat a mienkénél fiatalabb, tehát fejletlenebb nyelvekből – méghozzá uton útfélen? A nevelés ezen szintjén is bukásra állunk.
Esetünkben a tanítás két fő csapdájáról beszélhetünk. Az egyik elég általános, mondhatni egyetemes emberi, a másik igen sajátos, azaz nemzeti.
Csapda 1. Az ember átlagos életkora évezredekkel ezelőtt 20-30 év volt. Még derék Sztefanosz királyunk idején, tehát úgy ezer éve, egy hatvan éves ember nagyon nagyon öregnek számított. Földünk egy-egy vidékén az élet, mondjuk így: az értékrend, évszázadok során, tehát több nemzedék életén át is alig változott. Persze valamennyit mindég változott, de egy-egy ember életében ez alig volt észrevehető, amihez viszont az ember szinte észrevétlenül igazodott. Nem tartozik ide például a hadak vonulása, ami igen nagy változást hozhatott – de az akkor hozzátartozott az élethez, mondhatjuk az „értékrend”-hez, s a had elvonulása, vagy valamely villongás elmúlása után, minden, szinte ott folytatódott, ahol a had esetleg megváltoztatta. Ami változott, ahhoz igazodtak – és ment minden tovább – majdnem úgy, mint annak előtte. Hasonló mondható az időjárásról is. Hirtelen csak ritkán változott, a folyamatos változáshoz folyamatosan igazodtak. Ha már minden kiszáradt, vagy megjött az örök jég, akkor odébbálltak. Ez pillanatnyilag nagy változást jelenthetett, de olyan helyet kerestek és többnyire találtak is, ahol előző életüket folytathatták – akár némi változás árán is.
Mára a helyzet alapvetően megváltozott: az ember átlagos életkora kétszer-háromszor hosszabb, a világrend pedig egyetlen ember életében többször is, gyökeresen megváltozik. Visszahozhatatlanul elmúlt nagyapáink kora, amikor egy ifjú, munkakezdése első napján kiszámíthatta, hogy első és élete végéig egyetlen munkahelyéről hány év múlva milyen nyugdíjjal vonulhat vissza. Ma már az is biztos, hogy a fiatalon tanult szakma – eredeti formájában – néhány év multán hasznavehetetlen lesz. És ez jelenti napjainkban a tanítási feladat egyetemleges érvényes csapdáját. Nem mentes ez alól egyetlen szakma, egyetlen világrész, egyetlen ország, egyetlen államforma sem. Minden nevelő előtt álló legnagyobb kihívás ez: felkészíteni az embert arra, hogy ebben az állandóan és gyorsan változó világban, hosszútávon helyt tudjon állni. Erre a kihívásra egyetlen helyes válasz van: a nevelés minden szintjén az örök és alapvető emberi értékekre kell összpontosítani. Aki tud úszni, az a vízben nehezebben fullad meg, mint az, aki nem tud úszni, ám tud repülőgépet vezetni és kiválóan kezeli az elektronikát. Melyek azok az egyetemleges és örök emberi értékek, amelyeket csak, vagy leginkább a tisztességes történelemoktatás tud továbbörökíteni? A bátorság, a vitézség, a hazaszeretet, a tisztelet – jelesül a szülők, az idősebbek, a nemzeti múlt és ősök tisztelete, hogy csak néhányt említsek.
Állvamaradnak a művelt és kemény tudatú nemzetek – a többiek eltűnnek. A nemzettudat alapja a történelemtudat. Ez utóbbi építője és erősítője a tisztességes nemzeti történelemkutatás, történelemírás és történelemoktatás. És ez az, ami nekünk évszázadok óta – nincs. Történelmünket gemán-szláv megszállóink és azok lakájai írják (tisztelet az igen csekély kivételnek). A mai Magyarországon a hivatalosított nevelés szintjei: törvény, rendőrség, bíróság, börtön. Érdekes módon – ha baj van, ha nincs –mindenkinek ez jut az eszébe és nem más: szigorítani kell a törvényt, leszállítani kell a büntethetőség korhatárát, több rendőr és bíró kell jobb felszereléssel, új börtönöket kell építeni – akár „magántőke bevonásával”. József Attila még egész népét akarta „tani-tani”. A szomszéd országokban, magyar pénzen fenntartott egyetemeken is főleg idegen nyelvet és informatikát tanítanak, a Magyarországról odautaztatott tanárok. Történelemoktatásunk pedig mindenütt és minden szinten (már ahol van) – csapnivaló. És így jutunk el a sajátos, nemzeti
Csapda 2-höz. Több dolgozatomban azt is bizonyítottam, hogy a „magyar nemzet” jóval régebbi és teljesen más, mint a többi és jóval később kialakult európai nemzet (pl. ZMTE 37. sz. kötete, Acta Historica Hungarica Turiciensia XVII/1, 417-434. old. www.zmte.org/kiadványok). Nemzeti történelmünk amióta részletesen és jobban is ismeretes, örökös harc a megmaradásunkért. Ahol a Földön népirtás folyik – mint a Kárpát-medencében – ott mindenütt igen régi, természeti nép él. Óriási erők fáradoznak a mi elpusztításunkon is. Nem szükséges visszamennünk a fajták eredetéhez és harcához. Ma már nem az a kérdés, hogy mit tudunk és mit nem? Tény, hogy nemcsak nem tudjuk, de úgyszólván senki komolyan nem is bogozgatja nemzeti történelmünk kényes csomóit. Íme néhány.
Árpád és I. Sztephanosz között hány uralkodónk volt és kik ezek névszerint? Hová lett Árpád felesége és hová lettek leányai? Egyáltalán: hová lettek első és szakrális uralkodóink gyermekei, főleg leányai? Ha itt-ott egy-egy véletlenül előkerül valamely idegen nép történelemírásából, akkor történészeink azon (csak) tűnődnek, hogy az illető testvére, vagy gyermeke valamely uralkodónknak? Hová lettek államunk vezetéséből soha ki nem hagyható honalapító vezéreink? Már 1303 táján is csak egyetlen ilyen leszármazott volt ismeretes, Csák Máté. Négyszáz év alatt, hová lettek a többiek? Ma a világon nyilvántartanak közel kétezer Habsburgot és Budapesten van Közép-Európa Intézet, Habsburg Intézet, de nincs – többek között - Árpád intézet. Lehet azon vitatkozni, hogy nyelvünkre alkalmazható-e, a „finnugor” művi kifejezés? A lényeg az, hogy igazán komolyan, csak a nyelvészek által finnugornak minősített nyelvek esetében gyakorolják híres nyelvösszehasonlító módszerüket és hatalmi úton kizárnak minden más nyelvvel való hasonlóság lehetőségét is. Egyedülálló gyakorlat a világban, nemzeti történelmi irodalmunk gyalázása – nem idegenek, hanem a magyar történész-céh tagjai által. A felsorolás szinte végtelenül folytatható.
Hivatalosított történelemírásunk elfedi azt a lényeget, hogy nemzeti történelmünk nem más, mint megmaradásunkért folyó szakadatlan harc. E harcunk nagyjait rendre megölték: kezdve nemzeti királyainkon, egészen 1956 diák és munkás hőseiig. Legjelentősebb vezetőink – e tény felismerésében – mindenkor keresni igyekeztek azt az igen keskeny járható utat, amelyen nemzetünk fönnmaradhat: Árpád, Stefanosz, Dózsa, Zrínyi, Thököly, Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Deák, Horthy.
Nem tudom megállapítani, most kutatom, hogy Horthy megtalálta-e? – de állítom, hogy Klebelsberg Kuno megtalálta. Nem tudom, hogy Nagy Imre és Kádár János kereste-e?
Napjainkban Orbán Viktor viseli a kalapot és új alkotmányt irat nekünk – a több, mint ezer éves, Európában legrégibb írott alkotmányunk után. Megtudható a magyar sajtóból, hogy a Hét Vezér, Sztefanosz, II. Endre, Werbőczy, Kossuth, Deák és Eckhart után megbízást kapott magyar alkotmány írására Boross Péter, Pálinkás József, Pozsgay Imre, Schöpflin György, Stumpf István és Szájer József. Ezt követően kiderült, hogy hét munkabizottság alakult és egy nyolcadik megírta az összefoglalót Salamon László vezetésével. Eddig az utolsó hír, hogy az új alkotmányunkat írja Szájer József vezetésével Szili Katalin és egy volt ....vezetésével. A magyar sajtó figyelmes tanulmányozása alapján megállapítható, hogy a kormányszövetség pártjai – ismeretlen okból – ezen, közel féléves munka eredményét elvetette. (Nem csodálom: Salamon összefoglalóját magam is bármire is teljesen hasznavehetetlennek ítéltem.) Megbízták Szájer Józsefet új alkotmány írásával, majd kiderült, hogy társaivá rendelték Pálinkás Józsefet, Szili Katalint és a teljesen ismeretlen Csák János managert.
Miután a Magyar Országgyűlés többi pártja az „alkotmányozás”-ból kivonult, állítólag őket megbízta a magyar kormány – nem tudni mivel. A sajtó útján közölték velünk, hogy minden magyar szavazó polgár kérdőívet kap amire válaszát az alkotmányról megírhatja. (Szájer – alább ismertetendő - levelében egyszer „minden magyar állampolgár”, egyszer „valamennyi magyar ember” szerepel mint címzett). Ki a magyar ember? Csak az állampolgár? – vagy mi többiek is? Ezt is megmondják?
Nem tudni milyen címjegyzékre levelet írt Szájer József és Szili Katalin és kérte a választ 12 kérdésre és minden kérdéshez adtak 3-4 választ, amiből választani lehet X jel adásával.
Tekintsük lényegtelennek, hogy mindhárom irat tele van idegen szóval, sőt leírási hibával. Nagyobb gond, hogy a kérdések és a lehetséges válaszok úgy vannak megadva, hogy nem lehet más felelt. Pedig minden utcából – több kijárat is lehet. Talán erre van kitalálva a 13. pont, ahol 3 sor van adva arra, hogy valami mást is lehessen írni. És itt ugrik ki a macska a zsákból.
Március elején az egész irományból nem derül ki, hogy meddig kell visszaküldeni – a kormány pedig bejelentette, hogy áprilisban jóváhagyják az új magyar alkotmányt (a levélben következetesen így nevezik). A kérdések fontosak, de egyik sem illik egy alkotmányba. Egyetlen, igazán komoly alkotmányba illő dolog nincs felvetve. Hol maradt Isten, Haza, Nemzet? Megszentelt Korona? – és a többi, és a többi. Ha egy alkotmány rendben van, akkor a felsorolt 12 kérdés dolga szinte önmagától rendeződik. És hol van Orbán választási ígérete, hogy „vissza kell adni az országot jogos tulajdonosának”? – ez ma már senkinek eszébe sem jut. Marad viszont a bolsevista gyakorlat: a „demokratikus centralizmus”, azaz minden tulajdon és minden hatalom a párté.
A 13. számú „kérdés” végleg világossá teszi, hogy még csak nemis gondoltak számítógépes feldogozásra. Miként gondolják a 39 millió (3X13=39) válasz feldolgozását? Gondolják-e egyáltalán? Mennyi időt vesz az igénybe? És mindebből egy cipőt sem lehetne elkészíteni, nemhogy egy alkotmányt.
Az egészet aláírják: „A nemzeti konzultációs testület tagjai” – és itt feltűnik a fenti négyen túl, Járai Zsigmond neve is. Hová tűntek a többiek? És nincs magyar szó a „konzultáció”-ra? Egymást konzultálják? Vagy kit? Engem biztosan nem. Tapasztalom.
Térjünk most vissza, kiinduló tárgyunkhoz, a történelemhez, illetve a történelmi ismeretekhez. Noha az utóbbi néhány évben az alkotmányszakértők is gombamód szaporodtak, lehetetlen megtudni, hogy ők négyen mit tudnak? Szájer és Szili következetesen „alaptörvény”-t ír alkotmány helyett. Lehet, hogy valaki olyan súg, aki nem tudja, hogy a németeknek van „Alaptörvény”-ük (Grundgesätz), nekünk alkotmányunk van, ami egy sokezer éves múltban gyökerező filozófiára épül és fönntartja a magyar nemzet (ki tudja, mit jelent ez, hogy „magyar nemzet”?) több mint ezer éve? Ezt öntik most ki az ablakon, mint annakidején a bilit az utcára a Napkirály palotája ablakán.
Szájer levelében hivatkozik „ezeréves államiságunk”-ra, pedig bizonyára nagykorú volt, amikor keresztény államalapításunk 1100 éves évfordulóját ünnepeltük, államalapításunk pedig még ennél is jóval régibb – miként a magyar nemzet akaratából mindmáig jogilag érvényes – legitim alkotmányunk is.
A sajtó március 10-én közölte, hogy elkészült az új alkotmány tervezete. A közleményben Szájer „a Fidesz-KDMP alkotmányszövegező bizottságának vezetője”. Kik a többiek? A következő napon közölték, hogy a kormánypártok szövetsége a tervezetet elfogadta. Mi lesz a harminckilencmillió válasz sorsa?
Egy iratban mindég két dolog a fontos: ami benne van – és ami nincs benne. Néhány szó most csak arról, ami állítólag benne van. Mi az, hogy „első egységes alkotmány”? A szöveg állításával szemben, az 1990. május 2-án választott népképviselet sem nem szabadon választott, sem nem az első. A választójog lakhelyhez való kötése pedig visszalépés a 18. századba. Eldöntötték: nem alkotmány, hanem alaptörvény, tehát Grundgesätz a neve. Ez a szöveg is tele van idegen szóval és magyartalan kifejezéssel. Nekem ez elég is. Az a nép, amely nem képes megvédeni saját alkotmányát, az nem méltó a szabadságra.
Ezt követően megtudtuk, hogy a kérdőívet nyolcmillió címre küldték (hová?!) és visszajött egymillió válasz. Néhány gyors kép látható volt a televízióban, ahol kislányok bontogatták a borítékokat és fénymásoló gépek dolgoztak. A kiértékelés eredményét viszont a miniszterelnök adta elő az Országházban. Hová lettek a többiek?
Néhány órán át néztem a közvetítést az Országgyűlésből, ahol a képviselők beszélhettek. Időnként, rövid időre feltűnt egy-egy személy a kormányból – amolyan ügyeletesforma. Szili Katalin is föltűnt néha – mintha például nemis lenne egy külön alkotmányjavaslat benyújtója. A kormánypártok képviselői rajongtak egy-egy pontért – Szilit nem hallottam vitatkozni, pontról pontra védeni, szembeállítani a maga igazát. Egy képviselő köszöngetett, perceken át. Nem ő készít most nekünk új alkotmányt? Kinek köszön? - és mit? Érdemi, tételes hozzászólást, új javaslatot csak a JOBBIK képviselőitől hallottam. Az egyik szóvátette, hogy a levélküldési mutatvány csak a közpénzek herdálása – néhány nap múlva a kormánypárti sajtóban hírt közöltek arról, hogy ő ekkor meg ekkor ennyi és ennyi közpénzt kapott. Jogosan-e? – az nem derült ki, csak az illető későbbi tiltakozásából. Nekem az egész nagyon unalmasnak tűnt, egyszerre legfeljebb egy-két tucat képviselő volt jelen, a jelenet az elmúlt évszázad ötvenes éveinek hangulatát idézte, amikor a képviselők az előterjesztéseket csak méltatták, dícsérték, állandóan csak lelkesedtek.
A Hét Vezér és a többi történelmi nagyjaink után, ennyit a mai államvezetőink történelemtudásáról. „Ki tudja merre, merre visz a végzet!” Így kell előkészíteni a FIDESZ újabb csúfos bukását – így hullajtják ismét porba, számos tisztességes magyar reményét - köztük az enyémet.
Történelmet! Történelmet! Tisztességes magyar nemzeti történelmet!
Melléklet: Szájer József levele
Szili Katalin levele
Kérdések az új alkotmányról (letölthető itt.)
Zürich/Budapest, 2011. március 15.
Az embernevelés szintjei: család, iskola, társadalom. Nem szint, de a mai társadalomban egy egészséges ember úgy harmincéves korára kifejlődik. Mivel értelme és szabad akarata van, ettől a kortól kezdve már nem hivatkozhat arra, hogy nehéz gyermekkora volt. Tettéért felelős. A magyar úgy mondja: megjött az esze! Megérett. Az embernevelés feladata tehát megoszlik e három szint között és végül minden ember önmagáért felel. Lévén mindenütt emberekről szó, a nevelés mint tudomány és mint feladat – elsőül a nevelők dolga. A szülő is, a tanár is gyermekként kezdi egy családban s onnan kerül az iskolába, meg a társadalomba. Napjainkban Magyarországon nevelő és tanár helyett pedagógust szokás mondani – ami már önmaga is mutatja a nevelés és a tanítás gyarlóságát. Miért kölcsönöznek szavakat a mienkénél fiatalabb, tehát fejletlenebb nyelvekből – méghozzá uton útfélen? A nevelés ezen szintjén is bukásra állunk.
Esetünkben a tanítás két fő csapdájáról beszélhetünk. Az egyik elég általános, mondhatni egyetemes emberi, a másik igen sajátos, azaz nemzeti.
Csapda 1. Az ember átlagos életkora évezredekkel ezelőtt 20-30 év volt. Még derék Sztefanosz királyunk idején, tehát úgy ezer éve, egy hatvan éves ember nagyon nagyon öregnek számított. Földünk egy-egy vidékén az élet, mondjuk így: az értékrend, évszázadok során, tehát több nemzedék életén át is alig változott. Persze valamennyit mindég változott, de egy-egy ember életében ez alig volt észrevehető, amihez viszont az ember szinte észrevétlenül igazodott. Nem tartozik ide például a hadak vonulása, ami igen nagy változást hozhatott – de az akkor hozzátartozott az élethez, mondhatjuk az „értékrend”-hez, s a had elvonulása, vagy valamely villongás elmúlása után, minden, szinte ott folytatódott, ahol a had esetleg megváltoztatta. Ami változott, ahhoz igazodtak – és ment minden tovább – majdnem úgy, mint annak előtte. Hasonló mondható az időjárásról is. Hirtelen csak ritkán változott, a folyamatos változáshoz folyamatosan igazodtak. Ha már minden kiszáradt, vagy megjött az örök jég, akkor odébbálltak. Ez pillanatnyilag nagy változást jelenthetett, de olyan helyet kerestek és többnyire találtak is, ahol előző életüket folytathatták – akár némi változás árán is.
Mára a helyzet alapvetően megváltozott: az ember átlagos életkora kétszer-háromszor hosszabb, a világrend pedig egyetlen ember életében többször is, gyökeresen megváltozik. Visszahozhatatlanul elmúlt nagyapáink kora, amikor egy ifjú, munkakezdése első napján kiszámíthatta, hogy első és élete végéig egyetlen munkahelyéről hány év múlva milyen nyugdíjjal vonulhat vissza. Ma már az is biztos, hogy a fiatalon tanult szakma – eredeti formájában – néhány év multán hasznavehetetlen lesz. És ez jelenti napjainkban a tanítási feladat egyetemleges érvényes csapdáját. Nem mentes ez alól egyetlen szakma, egyetlen világrész, egyetlen ország, egyetlen államforma sem. Minden nevelő előtt álló legnagyobb kihívás ez: felkészíteni az embert arra, hogy ebben az állandóan és gyorsan változó világban, hosszútávon helyt tudjon állni. Erre a kihívásra egyetlen helyes válasz van: a nevelés minden szintjén az örök és alapvető emberi értékekre kell összpontosítani. Aki tud úszni, az a vízben nehezebben fullad meg, mint az, aki nem tud úszni, ám tud repülőgépet vezetni és kiválóan kezeli az elektronikát. Melyek azok az egyetemleges és örök emberi értékek, amelyeket csak, vagy leginkább a tisztességes történelemoktatás tud továbbörökíteni? A bátorság, a vitézség, a hazaszeretet, a tisztelet – jelesül a szülők, az idősebbek, a nemzeti múlt és ősök tisztelete, hogy csak néhányt említsek.
Állvamaradnak a művelt és kemény tudatú nemzetek – a többiek eltűnnek. A nemzettudat alapja a történelemtudat. Ez utóbbi építője és erősítője a tisztességes nemzeti történelemkutatás, történelemírás és történelemoktatás. És ez az, ami nekünk évszázadok óta – nincs. Történelmünket gemán-szláv megszállóink és azok lakájai írják (tisztelet az igen csekély kivételnek). A mai Magyarországon a hivatalosított nevelés szintjei: törvény, rendőrség, bíróság, börtön. Érdekes módon – ha baj van, ha nincs –mindenkinek ez jut az eszébe és nem más: szigorítani kell a törvényt, leszállítani kell a büntethetőség korhatárát, több rendőr és bíró kell jobb felszereléssel, új börtönöket kell építeni – akár „magántőke bevonásával”. József Attila még egész népét akarta „tani-tani”. A szomszéd országokban, magyar pénzen fenntartott egyetemeken is főleg idegen nyelvet és informatikát tanítanak, a Magyarországról odautaztatott tanárok. Történelemoktatásunk pedig mindenütt és minden szinten (már ahol van) – csapnivaló. És így jutunk el a sajátos, nemzeti
Csapda 2-höz. Több dolgozatomban azt is bizonyítottam, hogy a „magyar nemzet” jóval régebbi és teljesen más, mint a többi és jóval később kialakult európai nemzet (pl. ZMTE 37. sz. kötete, Acta Historica Hungarica Turiciensia XVII/1, 417-434. old. www.zmte.org/kiadványok). Nemzeti történelmünk amióta részletesen és jobban is ismeretes, örökös harc a megmaradásunkért. Ahol a Földön népirtás folyik – mint a Kárpát-medencében – ott mindenütt igen régi, természeti nép él. Óriási erők fáradoznak a mi elpusztításunkon is. Nem szükséges visszamennünk a fajták eredetéhez és harcához. Ma már nem az a kérdés, hogy mit tudunk és mit nem? Tény, hogy nemcsak nem tudjuk, de úgyszólván senki komolyan nem is bogozgatja nemzeti történelmünk kényes csomóit. Íme néhány.
Árpád és I. Sztephanosz között hány uralkodónk volt és kik ezek névszerint? Hová lett Árpád felesége és hová lettek leányai? Egyáltalán: hová lettek első és szakrális uralkodóink gyermekei, főleg leányai? Ha itt-ott egy-egy véletlenül előkerül valamely idegen nép történelemírásából, akkor történészeink azon (csak) tűnődnek, hogy az illető testvére, vagy gyermeke valamely uralkodónknak? Hová lettek államunk vezetéséből soha ki nem hagyható honalapító vezéreink? Már 1303 táján is csak egyetlen ilyen leszármazott volt ismeretes, Csák Máté. Négyszáz év alatt, hová lettek a többiek? Ma a világon nyilvántartanak közel kétezer Habsburgot és Budapesten van Közép-Európa Intézet, Habsburg Intézet, de nincs – többek között - Árpád intézet. Lehet azon vitatkozni, hogy nyelvünkre alkalmazható-e, a „finnugor” művi kifejezés? A lényeg az, hogy igazán komolyan, csak a nyelvészek által finnugornak minősített nyelvek esetében gyakorolják híres nyelvösszehasonlító módszerüket és hatalmi úton kizárnak minden más nyelvvel való hasonlóság lehetőségét is. Egyedülálló gyakorlat a világban, nemzeti történelmi irodalmunk gyalázása – nem idegenek, hanem a magyar történész-céh tagjai által. A felsorolás szinte végtelenül folytatható.
Hivatalosított történelemírásunk elfedi azt a lényeget, hogy nemzeti történelmünk nem más, mint megmaradásunkért folyó szakadatlan harc. E harcunk nagyjait rendre megölték: kezdve nemzeti királyainkon, egészen 1956 diák és munkás hőseiig. Legjelentősebb vezetőink – e tény felismerésében – mindenkor keresni igyekeztek azt az igen keskeny járható utat, amelyen nemzetünk fönnmaradhat: Árpád, Stefanosz, Dózsa, Zrínyi, Thököly, Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Deák, Horthy.
Nem tudom megállapítani, most kutatom, hogy Horthy megtalálta-e? – de állítom, hogy Klebelsberg Kuno megtalálta. Nem tudom, hogy Nagy Imre és Kádár János kereste-e?
Napjainkban Orbán Viktor viseli a kalapot és új alkotmányt irat nekünk – a több, mint ezer éves, Európában legrégibb írott alkotmányunk után. Megtudható a magyar sajtóból, hogy a Hét Vezér, Sztefanosz, II. Endre, Werbőczy, Kossuth, Deák és Eckhart után megbízást kapott magyar alkotmány írására Boross Péter, Pálinkás József, Pozsgay Imre, Schöpflin György, Stumpf István és Szájer József. Ezt követően kiderült, hogy hét munkabizottság alakult és egy nyolcadik megírta az összefoglalót Salamon László vezetésével. Eddig az utolsó hír, hogy az új alkotmányunkat írja Szájer József vezetésével Szili Katalin és egy volt ....vezetésével. A magyar sajtó figyelmes tanulmányozása alapján megállapítható, hogy a kormányszövetség pártjai – ismeretlen okból – ezen, közel féléves munka eredményét elvetette. (Nem csodálom: Salamon összefoglalóját magam is bármire is teljesen hasznavehetetlennek ítéltem.) Megbízták Szájer Józsefet új alkotmány írásával, majd kiderült, hogy társaivá rendelték Pálinkás Józsefet, Szili Katalint és a teljesen ismeretlen Csák János managert.
Miután a Magyar Országgyűlés többi pártja az „alkotmányozás”-ból kivonult, állítólag őket megbízta a magyar kormány – nem tudni mivel. A sajtó útján közölték velünk, hogy minden magyar szavazó polgár kérdőívet kap amire válaszát az alkotmányról megírhatja. (Szájer – alább ismertetendő - levelében egyszer „minden magyar állampolgár”, egyszer „valamennyi magyar ember” szerepel mint címzett). Ki a magyar ember? Csak az állampolgár? – vagy mi többiek is? Ezt is megmondják?
Nem tudni milyen címjegyzékre levelet írt Szájer József és Szili Katalin és kérte a választ 12 kérdésre és minden kérdéshez adtak 3-4 választ, amiből választani lehet X jel adásával.
Tekintsük lényegtelennek, hogy mindhárom irat tele van idegen szóval, sőt leírási hibával. Nagyobb gond, hogy a kérdések és a lehetséges válaszok úgy vannak megadva, hogy nem lehet más felelt. Pedig minden utcából – több kijárat is lehet. Talán erre van kitalálva a 13. pont, ahol 3 sor van adva arra, hogy valami mást is lehessen írni. És itt ugrik ki a macska a zsákból.
Március elején az egész irományból nem derül ki, hogy meddig kell visszaküldeni – a kormány pedig bejelentette, hogy áprilisban jóváhagyják az új magyar alkotmányt (a levélben következetesen így nevezik). A kérdések fontosak, de egyik sem illik egy alkotmányba. Egyetlen, igazán komoly alkotmányba illő dolog nincs felvetve. Hol maradt Isten, Haza, Nemzet? Megszentelt Korona? – és a többi, és a többi. Ha egy alkotmány rendben van, akkor a felsorolt 12 kérdés dolga szinte önmagától rendeződik. És hol van Orbán választási ígérete, hogy „vissza kell adni az országot jogos tulajdonosának”? – ez ma már senkinek eszébe sem jut. Marad viszont a bolsevista gyakorlat: a „demokratikus centralizmus”, azaz minden tulajdon és minden hatalom a párté.
A 13. számú „kérdés” végleg világossá teszi, hogy még csak nemis gondoltak számítógépes feldogozásra. Miként gondolják a 39 millió (3X13=39) válasz feldolgozását? Gondolják-e egyáltalán? Mennyi időt vesz az igénybe? És mindebből egy cipőt sem lehetne elkészíteni, nemhogy egy alkotmányt.
Az egészet aláírják: „A nemzeti konzultációs testület tagjai” – és itt feltűnik a fenti négyen túl, Járai Zsigmond neve is. Hová tűntek a többiek? És nincs magyar szó a „konzultáció”-ra? Egymást konzultálják? Vagy kit? Engem biztosan nem. Tapasztalom.
Térjünk most vissza, kiinduló tárgyunkhoz, a történelemhez, illetve a történelmi ismeretekhez. Noha az utóbbi néhány évben az alkotmányszakértők is gombamód szaporodtak, lehetetlen megtudni, hogy ők négyen mit tudnak? Szájer és Szili következetesen „alaptörvény”-t ír alkotmány helyett. Lehet, hogy valaki olyan súg, aki nem tudja, hogy a németeknek van „Alaptörvény”-ük (Grundgesätz), nekünk alkotmányunk van, ami egy sokezer éves múltban gyökerező filozófiára épül és fönntartja a magyar nemzet (ki tudja, mit jelent ez, hogy „magyar nemzet”?) több mint ezer éve? Ezt öntik most ki az ablakon, mint annakidején a bilit az utcára a Napkirály palotája ablakán.
Szájer levelében hivatkozik „ezeréves államiságunk”-ra, pedig bizonyára nagykorú volt, amikor keresztény államalapításunk 1100 éves évfordulóját ünnepeltük, államalapításunk pedig még ennél is jóval régibb – miként a magyar nemzet akaratából mindmáig jogilag érvényes – legitim alkotmányunk is.
A sajtó március 10-én közölte, hogy elkészült az új alkotmány tervezete. A közleményben Szájer „a Fidesz-KDMP alkotmányszövegező bizottságának vezetője”. Kik a többiek? A következő napon közölték, hogy a kormánypártok szövetsége a tervezetet elfogadta. Mi lesz a harminckilencmillió válasz sorsa?
Egy iratban mindég két dolog a fontos: ami benne van – és ami nincs benne. Néhány szó most csak arról, ami állítólag benne van. Mi az, hogy „első egységes alkotmány”? A szöveg állításával szemben, az 1990. május 2-án választott népképviselet sem nem szabadon választott, sem nem az első. A választójog lakhelyhez való kötése pedig visszalépés a 18. századba. Eldöntötték: nem alkotmány, hanem alaptörvény, tehát Grundgesätz a neve. Ez a szöveg is tele van idegen szóval és magyartalan kifejezéssel. Nekem ez elég is. Az a nép, amely nem képes megvédeni saját alkotmányát, az nem méltó a szabadságra.
Ezt követően megtudtuk, hogy a kérdőívet nyolcmillió címre küldték (hová?!) és visszajött egymillió válasz. Néhány gyors kép látható volt a televízióban, ahol kislányok bontogatták a borítékokat és fénymásoló gépek dolgoztak. A kiértékelés eredményét viszont a miniszterelnök adta elő az Országházban. Hová lettek a többiek?
Néhány órán át néztem a közvetítést az Országgyűlésből, ahol a képviselők beszélhettek. Időnként, rövid időre feltűnt egy-egy személy a kormányból – amolyan ügyeletesforma. Szili Katalin is föltűnt néha – mintha például nemis lenne egy külön alkotmányjavaslat benyújtója. A kormánypártok képviselői rajongtak egy-egy pontért – Szilit nem hallottam vitatkozni, pontról pontra védeni, szembeállítani a maga igazát. Egy képviselő köszöngetett, perceken át. Nem ő készít most nekünk új alkotmányt? Kinek köszön? - és mit? Érdemi, tételes hozzászólást, új javaslatot csak a JOBBIK képviselőitől hallottam. Az egyik szóvátette, hogy a levélküldési mutatvány csak a közpénzek herdálása – néhány nap múlva a kormánypárti sajtóban hírt közöltek arról, hogy ő ekkor meg ekkor ennyi és ennyi közpénzt kapott. Jogosan-e? – az nem derült ki, csak az illető későbbi tiltakozásából. Nekem az egész nagyon unalmasnak tűnt, egyszerre legfeljebb egy-két tucat képviselő volt jelen, a jelenet az elmúlt évszázad ötvenes éveinek hangulatát idézte, amikor a képviselők az előterjesztéseket csak méltatták, dícsérték, állandóan csak lelkesedtek.
A Hét Vezér és a többi történelmi nagyjaink után, ennyit a mai államvezetőink történelemtudásáról. „Ki tudja merre, merre visz a végzet!” Így kell előkészíteni a FIDESZ újabb csúfos bukását – így hullajtják ismét porba, számos tisztességes magyar reményét - köztük az enyémet.
Történelmet! Történelmet! Tisztességes magyar nemzeti történelmet!
Melléklet: Szájer József levele
Szili Katalin levele
Kérdések az új alkotmányról (letölthető itt.)
Zürich/Budapest, 2011. március 15.