A genetikai markerek és a magyar őstörténet (Gáspár Róbert, 2008.)
2008.01.01 00:00
Az őstörténettel foglalkozó szakemberek számára a különböző tudományágak együttműködése közhelynek számít ma már. A több évszázados múlttal rendelkező diszciplínákhoz csatlakozott mintegy két évtizede egy új tudományág, a populációgenetika. Talán kijelenthetjük, hogy egy olyan új segédtudomány lépett be az emberiség történetének kutatásába, mely megfelelő mennyiségű adat birtokában objektív és egyértelmű adatokkal tud szolgálni népcsoportok, vagy más néven populációk rokonsági fokáról, azok vándorlási útvonalairól. A populációgenetika leegyszerűsítve a különböző népességek egyedeiben meglévő génváltozatokat elemzi és hasonlítja össze. Az eredményekből „olvasva” aztán következtet a populációk vándorlási útvonalaira, és a más népcsoportokkal a régmúltban lezajlott érintkezésekre. Ezen tudományág eddigi magyar vonatkozású eredményei és a kapcsolódó embertani adatok közül szemezgetnék a következőkben.
ALAPFOGALMAK |
Allélok: Olyan variánsok, amelyek hasonlóak, de nem azonosak, és génjük ugyanazon a kromoszómán, ugyanazon a helyen található. |
Haplocsoport: Adott helyen található, azonos polimorfizmust hordozó mitokondriális haplotípusok összessége. |
Haplotípus: Kapcsolt allélek sora ugyanazon a kromoszómán, vagy egy egyéntől származó mitokondriális DNS, a benne lévő mutációkkal, polimorfizmusokkal. |
Mitokondriális DNS: A mtDNS kör alakú, átlagosan 16000 nukleotidpárból álló DNS molekula. A gyakori bázispár csere miatt az mtDNS vizsgálata általában csak 10 millió évnél nem régebben elkülönült taxonok rokonsági viszonyainak meghatározására alkalmas. Nagyon alkalmas viszont egy-egy faj szétterjedési irányainak, biogeográfiájának vizsgálatára. |
Polimorfizmus (változatosság): Egy allélből a populáción belül legalább kettő van jelen. |
Populáció: Az ugyanazon fajhoz tartozó, egy helyen és egy időben élő egyedek szaporodási közössége |
A molekuláris genetika a kizárólag apai öröklődésű Y-kromoszómából, és a kizárólag anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-ből (a továbbiakban mtDNS) kinyerhető információkkal dolgozik. Ezekben olyan genetikai bélyegeket, markereket kell keresnünk, melyek polimorfikusak, azaz legalább két allél (variáns) fordul elő belőlük a populációkban, melynek meglétét vagy hiányát vizsgálni, mérni lehet. Ezen vizsgálatok eredményeképpen az allélt hordozók által meghatározott génfrekvenciákat összehasonlítják más populációkban meglévő géngyakoriságokkal, és ezek eltérése alapján következtethetnek a genetikai hasonlóság vagy különbség mértékére.
A genetika egyik fontos felismerése volt, hogy a génáramlás iránya anyai és apai vonalon akár jelentős mértékben is eltérhet egymástól. Az eddigi vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy az anyai öröklődésű mtDNS-t összehasonlítva az apai öröklődésű Y-kromoszómából kinyerhető DNS-sel, az utóbbi örökítő anyag több információt szolgáltat egy populáció vándorlási vonalainak feltárásánál1.
I. A RECENS GENETIKAI EREDMÉNYEK
Számos vizsgálat és tudományos közlemény született az elmúlt évtizedben a mai magyar népesség molekuláris genetikai állományának feltérképezéséről hazai és külföldi szakemberek tollából, illetve együttműködéséből. Ismerkedjünk meg ezekkel az eredményekkel, elsősorban az uráli markerek, tehát az uráli nyelvcsalád mai, modern populációiban magas gyakorisággal mért polimorfizmusok tekintetében.
I/A. Az első grafikon a finnugor nyelvű populációkra jellemző apai öröklődésű Tat-C polimorfizmus gyakoriságát mutatja, kiegészítve szibériai jakut és korjak mintákkal (1.ábra). Az 1994 és 1997 között finn-magyar kormányközi együttműködés keretében lezajlott vizsgálatokban a finneket Paivi Lahermo (Turkui Egyetem, Genetikai Tanszék), a magyar oldalt dr. Béres Judit humángenetikus képviselte2. Ez volt az első olyan molekuláris genetikai vizsgálat, melyben magyar minták is szerepeltek, egészen pontosan 33 budapesti és 24 csángó egyén adatai.
1. ábra: A Tat-C polimorfizmus gyakorisága a finnugor, jakut, korjak népességekben Lahermo és munkatársai eredményei alapján
I/B. Siiri Rootsi (Tartui Egyetem, Észtország) és munkatársai 2000-ben publikált közleményük szerint 113 magyar férfit vontak be vizsgálatukba3. Adataikat az alábbi táblázat mutatja be a Tat-C allél vonatkozásában. (2.ábra)
2. ábra A Tat-C polimorfizmus gyakorisága különböző népességekben Rootsi és munkatársai eredményei alapján
I/C. Szintén 2000-ben jelent meg Zoë Rosser (Leicesteri Egyetem, Genetikai Tanszék) tanulmánya. Összesen 3616 európai férfi Y-kromoszómáját vizsgálták, köztük 36 magyarét is4. A Tat-C marker gyakorisága látható a 3. ábrán.
3. ábra A Tat-C polimorfizmus gyakorisága a finnugor és egyéb népességekben Rosser és munkatársai eredményei alapján
I/D. Egy másik uráli migrációs marker, az 50f2/C deléció gyakorisága látható a következő, Ornella Semino, Béres Judit és munkatársaik vizsgálata alapján készített diagramon5. (4.ábra)
4. ábra Az 50f2/C deléció gyakorisága Semino és munkatársai eredményei alapján
I/E. Raskó István professzor, az MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetének igazgatója vezetésével 100-100 a mai Alföldről, Erdélyből, pontosabban Korondról származó minta mtDNS mintázatát vizsgálták meg. Közülük összesen csak egyetlenegy erdélyi minta hordozta a Tat markert6!
Vajon milyen kritikák fogalmazhatóak meg ezen eredmények kapcsán? Több is felvetődhet, de csupán kettőre térnénk ki részletesebben. Az első, hogy ezen vizsgálatok nem reprezentatív mintavételen alapulnak, nem képviselhetik jellemzően a mai magyar népességet, mivel az eredmények kisszámú mintákból származnak. Erre Pásztor Erzsébet populációgenetikus szavaival válaszolhatunk: „a vizsgált 45 fős minta valóban nagyon kicsi (utalva a Ornella Semino közleményére, lásd később - G.R.), ahhoz azonban elég nagy, hogy egy a férfiak 10 százalékában jelenlévő Y-kormoszóma típus 99 százalékos valószínűséggel megjelenjen benne. A népesség 5 százalékában előforduló típus 90 százalékos valószínűséggel jelenik meg egy ekkora, reprezentatív mintában.” A mintavételek egy része ki sem mutatta a markert, ami ténylegesen utal annak a teljes populációban 10% alatti gyakoriságára. A szakirodalom eredményeit összevetve megerősíthetjük, hogy ennek a markernek előfordulása kb. 0 - 1% közé tehető jelenlegi tudásunk szerint a teljes magyar népességben.
A második érv súlyosabb kritika, ezért vele kapcsolatban alaposabb indoklás szükséges. Ezen kritika szerint a mai magyar népesség már egy rendkívül kevert populációt alkot, visszatekintve az elmúlt 1000 év történeti demográfiai eseményeire, ezért nincs értéke ezen vizsgálatoknak történeti szempontból. A következő ábra Für Lajos könyve alapján készült (5.ábra)7. A szerző összegyűjtötte és összegezte a történet demográfiával foglalkozó elismert hazai kutatók megállapításait a honfoglalástól napjainkig bezárólag. Ezek alapján az alábbi százalékos megoszlású diagramot kapjuk a történelmi Magyarország területén élő magyarok, illetve az idegen eredetű etnikumok arányát tekintve, az elmúlt évezredre kivetítve.
5. ábra A Kárpát-medence etnikai megoszlása a IX. századtól 1910-ig (Für 2001.)
A kiindulási pont nagyon fontos alaptényező. Hányan voltak a honfoglalók? 400 000-en (Györffy György) vagy csupán 14 000–en (Vékony Gábor)? Mi a helyzet az itt talált népességek esetében? Nyilvánvaló, hogy amelyik kutató a magyar nyelvet az itt talált népességből akarja eredeztetni, az magasra emeli számukat, Árpád népét pedig alacsonyra, a másik esetben pedig természetesen fordítva. Az igazságot most ebben a kérdésben nem mi fogjuk eldönteni, azonban mint munkahipotézis tételezzük fel, hogy megközelítőleg 400 000 fő volt a magyar nyelvet beszélők aránya, illetve 200 000 a nem magyar etnikum létszáma a X. századi Kárpát-medencében. A grafikon adatait értékelve kijelenthetjük, hogy a honfoglalás korában itt élő magyar népesség közel 50%-ban képezi a mai magyarság őseit. Ezt az eredményt, mint felső határt, Kováts Zoltán történeti demográfus is elfogadhatónak tartja. Tehát a jó helyről (nem kevert népesség), megfelelő kritériumrendszer (mélyreható családfaelemzés) alapján vett mintákból, illetve az azokból születő genetikai eredményekből - úgy tűnik ¬-¬ lehetséges mélyebb történeti következtetések levonása.
Visszatérve eredeti témánkhoz kijelenthetjük, hogy a tudományos vizsgálatok alapján, az ún. uráli migrációs markerek megközelítőleg maximum 1 %-os géngyakoriságot jelentenek a jelenlegi magyar népességben. Ha őseink valóban együtt éltek a feltételezett uráli, finnugor és ugor őshazákban nyelvrokonaink őseivel, mi okozhatja a látványos különbséget a mai magyarok és többi nyelvrokon populációk között? A kérdés természetesen a genetikusok körében is felvetődött már8. Több forgatókönyv is elkészíthető:
1. Legközelebbi nyelvrokonainknál recens, késő génáramlás eredménye a magas Tat-C jelenlét.
2. A mai magyarul beszélő népesség ősei sosem hordoztak jelentős mértékben uráli markereket, ezért nem találjuk a nyomát ma sem.
3/a. Az obi-ugorok őseitől három évezrede történt feltételezett elválást követően a magyarság genetikai állománya a különböző sztyeppei és a honfoglalást követő kárpát-medencei „keveredés” következtében annyira megváltozott, „felhígult”, hogy ma már nyomokban sincs meg a nyelvi rokonság „genetikai bizonyítéka”9, ellentétben a többi finnugor népességekkel. Ha e forgatókönyv szerint történt etnogenezisünk, akkor ez azt jelenti, hogy egy olyan kiindulási állapotot feltételezve, ahol a Tat marker kb. 2/3 részben tette ki az ősmagyarok génállományát (mint ahogy például ma a finneknél látható), az elválást követően napjainkig kb. 12-szer kellett a magyar populációnak önmaga létszámának felét kitevő idegen etnikumot magába olvasztania, hogy a génfrekvencia ilyen mértékben lecsökkenjen. Mindez 3000 év alatt.
3/b. A kis létszámú, de még uráli markerekkel is rendelkező honfoglalók feloldódtak az autochton, az itt talált kárpát-medencei populációban. Tehát genetikailag inkább az utóbbiak leszármazottai vagyunk.
Érvek és ellenérvek hozhatók fel a fenti elképzelésekkel kapcsolatban. Megjegyezném, hogy a finnek is régen elhagyták a feltételezett finnugor őshazát, intenzív keveredésük más népekkel embertani sajátosságaikban egyértelműen felfedezhető (lásd például a fehér tengeri-balti embertani típust), mégis mindkét uráli marker (50f2/C és Tat-C) tekintetében magas gyakoriságot mutatnak eredményeik. Tudjuk, hogy a magyarság nyelvi szerkezete nem változott meg alapvetően az elmúlt évezredekben. Ellenben egykori nyelvrokonaihoz kapcsolható uráli genetikai jellegzetességeit - a fenti eredményeket alapján - teljesen lecserélte volna? Nem maradtak volna fenn férfi utódai az ősmagyar népességnek? Ez ellentmondásos folyamat, ha így történt, megválaszolásához természetesen további kutatások szükségesek.
Azt azonban szinte bizonyosan kijelenthetjük, hogy a mai magyar népesség ősei nem éltek együtt, nem alkottak egy populációt a többi finnugor nyelvet beszélők őseivel az elmúlt 4400 éves időintervallumban10. A Tat-C uráli migrációs markerrel nem igazolható a magyar etnogenezis Urálból, a finnugor népességek köréből indított vándorlási útvonala a mai népességből származó adatok alapján. Ezek az elméletek az 50-55. szélességi fok fölé helyezik a magyar őshazát, azonban itt a markert jelenleg is nagy gyakorisággal hordozó népek élnek, illetve ezek ősei éltek a különböző történelmi korokban. Ha a mai magyar népesség ősei innen érkeztek volna a Kárpát-medencébe, akkor a Tat-C markert nagy(obb) gyakorisággal kellene hordozniuk, ugyanúgy, ahogy nyelvrokonaink, de mindenképp nagyobb gyakorisággal, mint ahogy a szomszédos népességekben jelenleg mérhető, de ez mint látjuk, nem így van.
A modern magyar minták is részét képezték annak az Ornella Semino vezetésével végzett átfogó Y-kromoszóma vizsgálatnak, melyben Európa jelenlegi férfi népességének leszármazási vonalait próbálták meg rendszerbe foglalni11. A kutatók arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy az európai férfiak 95%-ban 10 leszármazási csoportba sorolhatók. A hazai mintákban ezek közül a leszármazási csoportok közül az ún. Eu 19-es haplotípus dominál, mely - e vizsgálat szerint - Európában a legnagyobb gyakorisággal (60%) nálunk található meg, de ehhez hasonló nagy számban szerepel még a lengyel (56%), és az ukrán (54%) mintákban is (6.ábra). Meg kell jegyeznünk, hogy más vizsgálatokban ez alacsonyabb frekvenciát mutat a hazai populációban: 22% (Rosser 2000.), 17% (Rootsi 2000.) illetve 30% (Raskó 2007.). Azt azonban kijelenthetjük, hogy egyik lényeges elemét képezik a mai magyar férfi leszármazási ágaknak.
6. ábra Az Eu 19-es haplotípus (M17-es mutáció) gyakorisága Eurázsiában
Ez a haplotípus azonban nem csak Európában figyelhető meg ilyen gyakorisággal. Ha elterjedésének keleti végeit keressük, egészen az ujgurokig kell elmennünk (21%). A kirgiz (63%), tadzsik (64%), orosz (42%) és az indiai populációkban is nagy gyakorisággal mutatható ki az Eu 19. A többi köztes népcsoportban (udmurt, csuvas, belorusz, mari, mordvin, tatár, horvát, szlovák, szlovén) ennél kisebb, de még mindig jelentős százalékban (30-40%) található meg. Látható, hogy olyan eurázsiai markerrel van dolgunk, aminek legnyugatibb - nagyobb gyakorisággal megfigyelhető - elterjedési határa Közép-Európa és a Kárpát-medence, legkeletibb pedig az Altaj hegység és tágabb földrajzi környezete.
Spencer Wells, a populációgenetika egyik elismert szaktekintélye szerint az Eu19-es haplotípus, illetve az erre jellemző M17-es mutáció egy olyan, a mai Ukrajna területéről kiinduló ősi génváltozatot jelent, melynek becsült kora 15 000 év12. A genetikus valószínűsíti, hogy a ló e régióban lezajlott háziasítását követően terjedhetett el Kr.e. 3000 tájékán. A marker kelet-európai, közép-ázsiai és dél-ázsiai (India) gyakorisága alapján elképzelhetőnek tartja, hogy annak ősi hordozói a régészetileg jól azonosított Kurgán kultúra indoeurópai nyelvű népességét rejtik. Ezt az elméletet vallja Ornella Semino is korábbiakban ismertetett tanulmányában. Rosser és munkatársai a már idézett 2000-ben kiadott közleményükben azonban más jellegű eredményekhez jutottak a mutáció életkorát tekintve, ami teljesen más megvilágításba helyezheti az Eu 19-es haplotípusról kialakított képet. Három különböző kutató adatai alapján lényegesen későbbire becsülték az M17 életkorát: Zerjal 3800, Kayser 2550 illetve Karafet 7500 évesnek datálta. Ha ezek az adatok tükrözik a valóságot, akkor a magyarokban is nagy gyakorisággal meglévő marker expanziója csakis a Kurgán kultúra vándorlását követő népmozgásokhoz kapcsolható. Rosser alternatív magyarázata alapján inkább a nagyállattartó nomadizmus elterjedéséhez, azaz szkíták, mongolok és a hunok kelet-nyugati vándorlásaihoz köthető.
Érdemes kitérőt tennünk az embertan felé, és megnéznünk Henkey Gyula eredményeit a magyarság közép-ázsiai eredetű elemeinek embertani képéről. Láthatjuk, hogy az őslakos eredetű népesség körében ezen közép-ázsiai eredetű típusok abszolút többséget tesznek ki 52,2%-kal (34,8% turanid, 13,5% pamiri, 3% kaszpi, mongoloid (gyengén mongolid) 0,9%)13. Ez az arány (52,2%) nagyságrendileg megegyezik a „sztyeppei gén”14 (Eu19) gyakoriságával a mai magyar népességen (60%) belül. Azonban azért, hogy ezt a kapcsolatot megerősíthessük vagy elvessük, további reprezentatív mintavételekre van szükség15.
Mi a helyzet az anyai leszármazási vonalon? Mint tanulmányom elején jeleztem, az eddigi vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy az anyai öröklődésű mtDNS-t összehasonlítva az apai öröklődésű Y kromoszómával, az utóbbi örökítőanyag több információt szolgáltat egy populáció vándorlási vonalainak feltárásánál. Ezt tapasztalhatjuk, ha összehasonlítjuk a hazai mintákat akár a nyelvrokon, akár más európai népességből származó mintázatokkal. Lahermo és munkatársai16 - közöttük magyar részről Béres Judittal illetve Karcagi Veronikával - 2000-ben a következő eredményekhez jutottak. A magyar (77), illetve a csángó (68) minták hasonulnak a többi európai népességekhez, a legnagyobb gyakorisággal a H, U és J haplocsoportok fordulnak elő bennük. Hasonló gyakoriságokat figyelhetünk meg Semino és munkatársai vizsgálatában is. (7. ábra)
7. ábra Semino (jobb) és Lahermo (bal) mtDNS eredményei kördiagramon ábrázolva. Az ázsiai típusok pirossal kiemelve.
Azonban itt hívnám fel a figyelmet Nádasi Edit közleményére, mely részben eltér ezen eredményektől17 A vizsgálata szerint a döntően európai eredetű mitokondriumok mellett mintegy 9%-os ázsiai leszármazást sikerült kimutatnia, pedig a minta - Baranya történeti demográfiai múltját ismerve - erősen „kevertnek” nevezhető. A közeljövőben publikálásra kerülő, a szintén baranyai, Hidason élő bukovinai székelyek népességéből származó mintákban is hasonló, kb. 7%-os ázsiai eredetű nyalábok voltak kimutathatók.
II. A HONFOGLALÓK ARHEOGENETIKÁJA
„Régmúlt korok eseményeiről, több ezer éve élt emberek történetéről akkor kaphatunk igazán információt, ha módunk van korabeli, archaikus leletekből származó DNS vizsgálatára.”18 A biológiai módszerek fejlődésének köszönhetően napjainkban már nem csak ma élő emberek véréből, hanem ősi csontokból is kinyerhető a DNS. A Nemzeti Kutatási Fejlesztési Program támogatásával a Szegedi Biológiai Központ és a Régészeti Intézet 2001-től indította el tudományos kutatási programját. Elsődleges céljuk az volt, hogy jellemezzék a honfoglaláskor a Kárpát-medencében élő népességeket. Ennek keretében először a honfoglalóként azonosított fosziliákat vizsgálták meg. Három kérdéskör köré csoportosították a kutatást:
1. Mennyire volt genetikailag egységes a honfoglaló magyarság hazánk területére érkezésekor?
2. Milyen arányban tartalmaz európai ill. esetleg az őshazából származó ázsiai genetikai elemeket,
3. Megállapítható-e genetikai folytonosság a honfoglaló magyarok ill. a mai magyar nyelvű populációk között,
„Tíz helyen végezzük az országban a X-XI. századi temetők feltárását. Részben a klasszikus honfoglalás kori temetkezési helyeket vizsgáljuk, amelyekre a gazdagon díszített régészeti leletanyag és lócsontvázak jelenléte jellemző. Emellett feltártunk néhány, ugyanebből a korból, de átlagos temetőből származó sírt” – mondta Raskó István az MTI-nek adott interjújában
A kutatók eddig összesen 110 csontvázat vizsgáltak, ám mindössze 27-ből sikerült azonosításra alkalmas DNS-t nyerni. Egyrészt a mitokondriumok, a sejtek energiaszervének a DNS-ét vizsgálták, a mitokondriális DNS ugyanis kizárólag anyáról öröklődik, ezért alkalmas emberi populációk eredetének vizsgálatára.
Raskó István szavai szerint a mitokondriális DNS vizsgálata akkor célszerű, amikor a feltételezések szerint nagyon kevés egyén vesz részt egy bizonyos populáció alapításában.
„A történeti-régészeti adatok alapján úgy gondoljuk, hogy a mai magyarság is nagyon kevés alapítóra vezethető vissza. A Kárpát-medencébe érkező törzsek nyilvánvalóan keveredtek az itt élő szlávokkal és más népcsoportokkal, ezért gondoljuk, hogy a régészeti leletek genetikai tanulmányozása közelebb visz a honfoglalás kori magyarság és az egész Kárpát-medence történetének a megértéséhez, mintha kizárólag a ma élő magyarokat és székelyeket vizsgálnánk” – közölte a professzor.
A vizsgálatokat feldolgozó közleményből kiderült, hogy a honfoglaló temetőkből klasszikus honfoglaló illetve köznépi rétegből származó csontok megközelítőleg 5 százalékos ázsiai eredetű vérvonalat rejtenek. A többi pedig európai eredetű.19
Az apai öröklődés vizsgálatakor az Y kromoszóma egyetlen eltérésére, a dél-urali bélyegre (markerre) voltak kíváncsiak.
„Ez a marker a dél-urali népeknél, akik a feltételezések szerint az ősmagyarság rokonai, 60 százalékos gyakorisággal fordul elő a férfiaknál. A finneknél és az északi finnugor népcsoportoknál pedig 15-20 százalékos az előfordulása. A mai magyar és székely férfiaknál viszont a kétszáz vizsgált személyből mindössze egynél fedeztük fel az eltérést” – mondta Raskó professzor.
„A férfi csontvázak esetében viszont 4-ből háromnál megtalálható az eltérés, ami bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok jelentős része uráli eredetű.” 20
8. ábra A klasszikus honfoglalók (jobb) és a köznépi (bal) minták haplocsoport megoszlása (Tömöry 2007.) Az ázsiai típusok pirossal kiemelve.
Tömöry Gyöngyvér és munkatársainak közleménye alapján készült ábrán láthatjuk a klasszikus honfoglaló és a köznépi réteg mtDNS mintázatait. (8.ábra) A klasszikus honfoglaló csoporton belül egyedül a B haplocsoport az, ami nagymértékben jellemző a mai és ősi belső-ázsiai népességekre. Az N1a inkább egy közép-ázsiai kasztba sorolható (18,2 %). A H a mai európai populációkhoz (18,2 %) köthető, míg az U különösen Európa déli és keleti régióiban gyakori. Az U4 a Volga, Urál környéki és nyugat-szibériai népességekre jellemző - olvashattuk.
A köznépi sírokban az egyetlen speciális ázsiai haplocsoport az M (6,7%). A H nyaláb náluk 33,3%-ot tesz ki, a többi európai típus a HV, I, R, T, U3, U5a1, PreV, R és T. Az I változat megegyezik a koreai, boszniai és oszét populációkból származó mintával, míg az U5a1 mintázata megegyezik a finn, norvég, észt, szlovák, szerb és örmény szekvenciákkal, áll a közleményben. Megállapítható, hogy az összevont honfoglalók mintáiból maximum 11% hozható összefüggésbe - más populációkon túl - a mai modern manysi népességgel.
Bár a mintaszám még alacsony, a jelenleg rendelkezésre álló adatokból kikövetkeztethető, hogy két különböző eredetű, gyökerű népességről van szó. Míg a köznépi alapvetően európai jellegű, a másik (klasszikus honfoglaló) leginkább Közép-Ázsia mai populációihoz kapcsolható. Ez jól nyomon követhető a genetikai távolságot bemutató kétdimenziós ábráról (9.ábra).
9. ábra A klasszikus honfoglalók (Classicals) és a köznép (Comm) genetikai távolsága (Fst) a különböző referencianépességektől a többdimenziós (multidimenzionális) skálázással (MDS) előállított ábrán (Tömöry 2007.)
Ezt a felismerést korábban megállapított antropológiai eredmények is támogatják: „A honfoglalók két csoportjának képviselői többnyire nem egymással keveredve, hanem területileg elkülönülve éltek. Lényegében két főcsoportról beszélhetünk: az egyikbe a Duna-Tisza köze, a Felső-Tiszavidék és az Észak-Kisalföld (Vág és Nyitra közti térség) (A, B, E csoport) szélesebb és magasabb koponyájú, esetenként europo-mongolid jegyeket is mutató leletei, a másikba a Dunántúl és az Alföld északi dombvidékének (C csoport) keskenyebb és alacsonyabb koponyájú, túlnyomóan europid jegyeket mutató leletei (Éry 1994a).”21 (10.ábra)
10. ábra Regionális különbségek a X. századi honfoglalók embertani leletei között a metrikus és taxonómiai adatok alapján (Éry, 1978., 2001.). Az A, B és D csoportok magasabb europo-mongolid antropológiai jegyekkel (piros), illetve a C csoport túlnyomóan europid jegyekkel (zöld).
„Az a tény, hogy a honfoglalók jellegzetes tárgyaival eltemetett népesség embertani szempontból két fő csoportra osztható, arra vall, hogy a tárgyi műveltség azonossága ellenére eredetük különbözött. /.../ Abból a tényből pedig, hogy e két csoport nemcsak embertanilag, hanem kárpát-medencei szállásterületeit illetően is különbözik egymástól, arra gondolhatunk, hogy katonai, politikai, gazdasági vagy kulturális kapcsolatuk rövid múltú lehetett.”22 „...a honfoglalók nagyalföldi (tehát az A, B és D csoport) temetkezéseit gazdagabb tárgyi anyag és másféle temetkezési rítus jellemzi, mint a Dunántúl és az északi dombvidék (tehát a C csoport) temetkezéseit, ez pedig elsősorban etnikai különbségekkel magyarázható.”23
Tehát ezt a már korábbiakban megállapított kutatási eredményt látszik támogatni a molekuláris genetika is.
A sírmellékletek és ázsiai/európai biológiai jellegek kritériumai alapján földrajzilag, embertanilag és genetikailag is elkülöníthető egymástól a honfoglalók két csoportja. Az ABE és a D csoportban szignifikánsan magasabb az europo-mongolidok aránya (A-77%, B-36%, E-40% felett és D-22%). Ezek a temetők elsősorban a gazdag melléklettel ellátott klasszikus honfoglalók temetői. Az előzőekben láthattuk, hogy az ilyen típusú temetkezéseknél, illetve ezekben a földrajzi térségekben nagyobb gyakorisággal fordulnak elő a Közép-Ázsiához köthető genetikai markerek (11.ábra).
11. ábra A klasszikus honfoglalók haplocsoporjai az Éry Kinga féle embertani regionális különbségeket (lásd 10. ábra) ábrázoló térképen.
Izsák-Balázspuszta (1), Orosháza-Görbics tanya (3), Szabadkígyós-Pálliget (4), Aldebrő-Mocsáros (6), Besenyőtelek-Szőrhát (7), Eger-Szépasszonyvölgy (8), Sárrétudvar-Hízóföld (9), Örménykút (12). Harta-Freifelt (14) (Tömöry, 2007.)
A szegényes köznépi sírokat a C csoport rejti magában. Itt az europo-mongoloid embertani formák gyakorisága is kisebb, csupán 5,4%, illetve olyan génmarkereket láthatunk náluk, melyek elsősorban a mai európai populációkra jellemzőek (12.ábra).
12. ábra A köznépi minták haplocsoportjai az Éry féle embertani regionális különbségeket (lásd 10. ábra) ábrázoló térképen.
Magyarhomoróg (2), Szegvár-Oromdűlő (5), Sárrétudvar-Hízóföld (9), Fadd-Jegeshegy (10), Mözs-Szárazdomb (11), Zalavár-Kápolna (13), Lébény-Kaszás (15) (Tömöry 2007.)
A közös földrajzi előfordulás jelensége ebben az esetben is megegyezik a két típusú vizsgálat között!
1965-ben egy máig alapvetőnek mondható tanulmány jelent meg Tóth Tibor antropológus tollából24. Vizsgálatában honfoglaló, ugor és egyéb közép- és belső-ázsiai régészeti kultúrák embertani maradványainak paleoantropológiai adatait vetette össze. Kutatási eredményeit az alábbi diagram szemlélteti (13.ábra).
13. ábra Az egyes oszteológiai (csonttani) sorozatok összehasonlító elemzése (Tóth 1965.)
Tanulmánya végén a szerző így összegzi kutatási eredményeit: „A rendelkezésre álló leletek alapján megállítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltér az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig n e m az Urál-, hanem az Észak-Káspi mellékén ment végbe.”
A szarmata jellegek mellett feltűnő a honfoglaló magyar minták hasonlósága az andronovó, karaszuk és tagár régészeti kultúra embertani jellemzőivel is25. Ezeket a lehetséges kapcsolódási pontokat a régészet is megerősíti.26,27
Vajon az archeogenetika mit mond ezekkel a preszkíta, szkíta régészeti kultúrákkal kapcsolatban? Szerencsére már vannak eredmények e téren is. 2004-ben sor került egy még 1995-ben az Altáji Köztársaság területén, a Kizil folyó forrásvidékén feltárt altáji szkíta lelet genetikai vizsgálatára, francia és belga szakemberek által28. A Kr.e. IV-II. század közé datált, 35-40 éves férfi maradványainak mitokondriális DNS haplocsoport besorolása a ritka N1a típus. Ennek gyakorisága a mai európai, közel-keleti populációkban (skandináv, észak-, közép-európai, keleti mediterrán, örmény, török) kevesebb, mint 1%, a legmagasabb iráni és bizonyos indiai népességekben (8,3%)29. Ha megnézzük Tömöry Gyöngyvér és munkatársainak a mtDNS tekintetében végzett kutatási eredményeit, láthatjuk, hogy a klasszikus honfoglalók mintáiban az N1a haplocsoport mindegyik mai mintánál magasabb gyakoriságú (18,3%)! A X. századi rétegben felfedezett másik ritka marker, az X haplocsoport, szintén megtalálható e térségben, már a szkíta korszaktól kezdődően. Ez az Európában ma kb. 4 %-os gyakoriságú haplocsoport érdekes módon Ázsiában nem elterjedt, azonban a mai altaji mintákban egyértelműen kimutatható.
Az európai és ázsiai leszármazásokat összevetve láthatjuk, hogy a honfoglaló és a mai magyar populáció (a legújabb eredmények szerint) megegyezik a kb. 5-10% / 90-95%-os ázsiai/európai haplocsoport arányokban. Mindezeken túl azonban figyelemreméltó eredmény, hogy egyes baranyai minták között az ázsiai nyalábok több mint 9%-ot tesznek ki (14.ábra)30.
14. ábra mtDNS megoszlás a baranyai mintákban (Nádasi 2007.) Az ázsiai típusok pirossal kiemelve.
Az M és B haplocsoportok elsősorban Ázsia keleti felén illetve Indiában gyakoriak. Ezt a két típust láthattuk a honfoglalóknál is.
Összességében azonban meg kell állapítanunk, hogy a magyar népességben az európai haplocsoportok és arányaik módosultak az elmúlt 1000 év folyamán a keveredés következtében, továbbá az sem hagyható figyelmen kívül, hogy jelenleg még alacsony a X-XI. századból származó mintaszám. A mai magyarok 13%-a kapcsolható a honfoglalókhoz, miközben a honfoglalók haplotípusai 23%-ban jelennek meg a mai magyar népességben (Tömöry 2007.). Ez az adatot tovább pontosíthatják a további mintavételek.
Raskó István és munkatársai az apai öröklődésű Tat-C marker vizsgálatát a honfoglaló mintákon is elvégezték31. Ennek eredményeként kimutatták, hogy a megvizsgált 4 mintából 3 tartalmazza az apai vonalon öröklődő uráli markert32. Ez alapján levont következtetése így szólt: „… a honfoglaló magyarok jelentős része uráli eredetű”. Fontos adat, hogy mindhárom minta a klasszikus, gazdag mellékletű sírokból származott. Emlékeztetnék a már tárgyalt mtDNS eredményekre. Ott szintén a klasszikus honfoglaló sírokra volt jellemző a Közép-Ázsiához köthető nyalábok aránya, illetve az europo-mongolid embertani jelleg. Ez a tétel tehát minden jel szerint a férfi ágon is kimutatható (15.ábra).
régészeti lelet | embertani jelleg | genetikai jelleg | földrajzi elhelyezkedés | |
klasszikus honfoglaló | gazdag | nagy arányú europo-mongolid | ritka és ázsiai eredetű nyalábok előfordulása | elsősorban az Alföld |
köznép | szegényes | europid | túlnyomórészt európai nyalábok | Dunántúl keleti, északi része, az Alföld északi dombvidéke |
15. ábra Az régészeti, embertani, genetikai és földrajzi eredmények, megfigyelések táblázatos összefoglalása
Mindez párhuzamba hozható Lipták Pál azon megállapításával is, hogy a honfoglaló „vezetőrétegre a turanid, az urali, a pamiri és egyéb brachykran rasszelemek a legjellemzőbbek”33. Tehát a genetika és az embertan is számol az uráli jellegzetességek jelenlétével, de csak a vezető rétegben! A kérdés „már csak” az, hogy ez a jelenség vajon csak egy bizonyos korban lezajlott együttélés maradványa, vagy pedig a vezetőréteg tényleges uráli eredetére következtethetünk belőle. A kérdés azért is fontos, mert a nem uráli eredetű volgai bolgárnak azonosított leletanyagban is jelentős százalékot tesz ki az uráli taxonómiai típus34, vagy ha genetikai párhuzamot akarunk vonni, a mai csuvas és tatár népességek is tanulságos adatokkal szolgálnak35. Ezen török nyelvű népességek körében jelenleg az egyik legnagyobb gyakorisággal előforduló típus az uráli Tat-C marker (23% és 26%), mely a kutatók szerint nagy valószínűséggel a finnugor populációkkal történő szoros és tartós együttélés eredményeképpen alakulhatott ki náluk.
Megjegyezném, hogy ha a honfoglaló magyarság vezetőrétegében valóban ilyen gyakori a Tat-C marker, mint amit a kis mintaszámban most sikerült kimutatni, akkor az akár túl is mutathat az uráli kapcsolatokon, hiszen ilyen nagy gyakorisággal csak a Belső-Ázsiában élő jakutok között (75%36,85%37,100%(!)38) találkozunk. A közeli burjátok körében is magas a frekvenciája (28,4%37, 57%38), akikhez egyes kutatók magának a markernek az eredetét is kötik.38
Vajon honfoglalóinkat melyik ágból vezessük le? Az finnugor, uráli ágból, amihez elsősorban nyelvrokonság kapcsolhatja őseinket, vagy esetleg keletebbi, a belső-ázsiai kapocs is lehetséges, amit pedig párhuzamok támogatnak?
A korábbiakban már megismerhettük a honfoglalók antropológiai kapcsolatait Belső- és Közép-Ázsiával, melyet a régészet is számon tart. Vajon mit mond az archeogenetika a férfi leszármazási vonalaink kapcsán?
Még 2003-ban genetikai vizsgálatokat végeztek az ázsiai hunok (xiongnuk) észak Mongóliában található megközelítőleg 2300 éves egyin gol-i temetőjében (16.ábra).
16. ábra Az egyin-goli xioungnu (ázsiai hun) temető elhelyezkedése észak Mongóliában (C. Keyser-Tracqui 2003.)
A francia C. Keyser-Tracqui és munkatársai több mint kétezer éves ázsiai hunnak azonosított leleteket vizsgáltak meg, egész pontosan 22-t. Ezekből két mintában is ki tudták mutatni a Tat mutációt.40 A hun minták alapján kijelenthető, hogy a Tat-C már több mint 2400 éve jelen volt Mongólia területén: „…a tanulmányunk arra a következtetésre jutott, hogy a C allél Mongólia és Yakutia mai népességének elődeiben jelen volt, ami felveti, hogy a mutáció több mint 2400 évvel ezelőtt Mongóliában alakulhatott ki"40.
Vajon a honfoglalókba honnan kerülhetett ez a rejtélyes haplotípus? Választ még nem tudunk adni. Elképzelhető az uráli leszármazási vonal, de a belső-ázsiai kapcsolat is vizsgálandó a jövőben. A további szélesebb körű kutatások biztosabb támpontot nyújthatnak a kérdés eldöntésében.
III. ÖSSZEFOGLALÁS
Az összefoglaló tanulmány alapján a következő megállapításokat tehetjük:
I. A hazai és nemzetközi szakirodalom alapján megállapítható, hogy a mai modern magyar populáció ősei nem közös eredetűek a többi nyelvrokon populációkkal.
II. A régészetileg honfoglaló klasszikus és köznépi csoportokba besorolt mintában mért (közép-) ázsiai/európai genetikai típusmegoszlás megegyezik az antropológiai eredményeknél tapasztalt hasonló jellegű kettősséggel és a földrajzi megoszlásokkal.
III. A honfoglalókban megjelenő Tat-C allél az uráli vagy belső-ázsiai népességekhez kapcsolható jelenleg. Ha az antropológiai, régészeti eredményeket hívjuk segítségül a döntéshez, akkor az uráli eredeztetést kizárhatjuk, ha a nyelvészet eredményeit, akkor az uráli eredet valószínűsíthető. Igaz, mind az európai, mind az ázsiai hunok nyelvéről megoszlanak a tudományos vélemények.
IV. Az ismertetett lehetséges kapcsolatok mindenképpen arra figyelmeztetnek, hogy a magyarság etnogenezisének kutatásakor az Urálon túli, közép- és belső-ázsiai, antropológiai és népesség genetikai eredmények semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül.
V. A mintaszám ezeknél az archeogenetikai vizsgálatoknál jelenleg még igen alacsony, mert a több száz, esetleg több ezer éves csontokban lévő DNS az évszázadok során töredezetté vált, ebből adódóan nehéz vizsgálni. Jelenleg egy kép mozaikdarabjait látjuk csak, melyek között az összefüggéseket legfeljebb ha sejthetjük még. Várjuk tehát a további eredményeket, hogy a mozaikkockák lehetőség szerint teljes képpé álljanak össze.
IV. HIVATKOZÁSOK
A tanulmányt Dr. Nádasi Edit a PTE-ÁOK Közegészségtani Intézet munkatársa lektorálta.
- Többek között azért is, mert az Y-kromoszóma jóval nagyobb méreténél fogva nagyon sok vizsgálható markert tartalmaz.
- LAHERMO, P. és mtársai (BÉRES J.) 1999. Y chromosomal polymorphisms reveal founding lineages in the Finns and the Saami. Eur J Hum Genet 7, pp. 447-458.
- ROOTSI, S. és mtársai 2000. On the phylogeographic context of sex-specific genetic markers of Finno-Ugric populations. -A. Kiinnap (ed.), The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III. Tartu, pp. 148-164.
- Zoe H. ROSSER 2000. Y-Chromosomal Diversity in Europe Is Clinal and Influenced Primarily by Geography, Rather than by Language. Am. J. Hum. Genet. 67:1526–1543
- SEMINO, O. és mtársai (BÉRES J.) 2000. MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences from the paleolithic, neolithic, and Uralic influences ont he modern Hungarian gene pool. Eur J Hum Genet 8, pp. 339-346.
- Forrás: MTI
- FÜR Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében, Kairosz Kiadó, Budapest, 2001.
- ROOTSI, S. és mtársai, 2000. On the phylogeographic context of sex-specific genetic markers of Finno-Ugric populations. -A. Kiinnap (ed.), The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III. Tartu, pp. 148-164.
- Köztudott hogy a nyelv, kultúra és népesség nem feltétlenül jár „kéz a kézben” egymással, eredetük eltérhet a másiktól.
- A Tat-C mutáció feltételezett keletkezésében a tudományos álláspontok bizonyos mértékben eltérnek.
- SEMINO, O és mtársai 2001. The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. 10 NOVEMBER 2000 VOL 290 SCIENCE
- Spencer WELLS 2000. The Eurasian Heartland: A continental perspective on Y-chromosome diversity. 10244–10249 u PNAS u August 28, 2001 u vol. 98 u no. 18
- HENKEY Gyula, A magyarság közép-ázsiai eredetű elemeinek embertani képe, Kapu, 2005/8. szám., 21.oldal
- Raskó István a SZBK professzora az Eu 19-et sztyeppei markernek nevezi.
- Ne felejtsük, hogy a genetikai vizsgálatok eddigi eredményei még csak pár száz mintára alapozódtak, ugyanakkor az antropológus Henkey Gyula 32 899 felnőtt magyar embertani jellemzőit dolgozta fel 2005-ig!
- Paivi LAHERMO 2000. MtDNA polymorphism in the Hungarians: comparison to three other Finno-Ugric-speaking populations. Hereditas 132: 35-42
- NÁDASI E. és mtársai 2007. Comparison of mtDNA haplogroups in hungarians with four other european populations: a small incidence of descents with asian origin. Acta Biologica Hungarica 58 (2), pp. 245–256
- Genetika – a 21. századi „csodafegyver” szerepe a populáció-eredetvizsgálatban, Magyar Tudomány, 2006/4 402. o.
- TÖMÖRY GY. és mtársai. 2007. Comparison of Maternal Lineage and Biogeographic Analyses of Ancient and Modern Hungarian Populations. AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000
- Forrás: MTI, index.hu Kevesen voltak a honfoglaló magyarok, | 2007. 01. 31., 14:04 |
- ÉRY Kinga, Régi magyarokról – újból. Anthropológiai Közlemények 42, (2001) 17-28.
- ÉRY Kinga, A honfoglalás és az Árpád-kor népességének embertani vázlata. 123-126. In: A honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság. Újvidék, 1997, Fórum Kiadó. 382.
- ÉRY Kinga, Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességének embertanához, A.D. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (1982.) Veszprém, 1983. 35-85.
- TÓTH Tibor, A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája, Antropológiai közlemények, IX. évf. (1965) 4.sz. A tanulmányra Szöllősy Kálmán hívta fel figyelmemet, akinek ezúton is köszönöm segítségét.
- Nemcsak az europid és mongolid jellegek között elfoglalt hely, hanem az arcok csontmorfológiai változásainak iránya is jelentős mértékben megegyezik.
- BAKAY Kornél, 2004. Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! (Kráter kiadó) „A preszkíta Karaszuk-kultúra (Kr. sz. előtti XIV-VIII. század), majd a szkíta Tastyk-kultúra (V-II. század) és a szkíta-hun Tagar-kultúra (IV.-Kr. u. I. század) már közvetlenül kapcsolódik a Kárpát-medencei régészeti anyaghoz.”
- BAKAY Kornél, 2005. Őstörténetünk régészeti forrásai (László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület) 211.o. „Az anadronovói kultúrát javarészt ősugor-őshungár kultúrának tarthatjuk (vö. Szintasta!), amely lassan összeolvadt a minuszinszki medence, döntően europid, kisebb részben mongoloid lakosságával (Okunyév, Karaszuk), majd megteremtője lett a tagári-tastyki-pazyriki un. Altáji szkíta-hún kultúrának, amelyben jelen kellett hogy legyen az ősugor/őshungár/ősmagyar és az őstörök népesség is.”
- François-X. RICAUT és mtársai 2004. Genetic Analysis of a Scytho-Siberian Skeleton and Its Implications for Ancient Central Asian Migrations, Human Biology 76.1 (2004) 109-125
- Más vizsgálatokban eddig beazonosított 8 darab szkíta kori csontváz összesen 6 különböző féle haplocsoportba volt besorolható (vegyesen európai és ázsiai nyalábok!).
- NÁDASI E. és munkatársai 2007. Comparison of mtDNA haplogroups in hungarians with four other european populations: a small incidence of descents with asian origin. Acta Biologica Hungarica 58 (2), pp. 245–256
- RASKÓ I. A Kárpát medence honfoglalás- és modernkori lakóinak genetikai variabilitása.
- Genetika és az emberi változékonyság: interdiszciplináris tudomány - témák, törekvések, műhelyek rendezvénysorozat keretében. (Előadóülés) 2006.11.09., MTA
- A Szabadkígyós-Pálligeti temetőben kettő, Örménykúton egy mintában mutatták ki. Ezek egy szűk földrajzi régióban találhatók. Természetesen más térségek temetőit is be kell vonni a vizsgálatokba, hogy teljes képet kaphassunk a férfi leszármazási ágakról.
- LIPTÁK Pál, A magyarság etnogenezisének paleoantropológiája, Antropológiai közlemények, 14., 1970., I-2, 85-94.
- FÓTHI Erzsébet, MARCSIK Antónia és Svetlana EFIMOVA, Szimbolikus trepanáció a volgai bolgároknál
- VILLEMS, R. és társai 2002. Archaeogenetics of Finno-Ugric speaking populations, The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia IV, Oulu , pp. 271-284.
- LAHERMO, P. és mtársai 1999. Y chromosomal polymorphisms reveal founding lineages in the Finns and the Saami. - Eur J Hum Genet 7, pp. 447-458.
- KARAFET, T. és mtársai 2001. Paternal Population History of East Asia Sources, Patterns, and Microevolutionary, Am. J. Hum. Genet. 69:615–628
- ZERJAL, T. és mtársai 1997. Genetic relationships of Asians and Northern Europeans, revealed by Y-chromosomal DNA analysis. Am J Hum Genet 60:1174–1183.
- C. KEYSER-TRACQUI és mtársai 2004. Does the Tat polymorphism originate in northern Mongolia? International Congress Series, Volume 1261., April 2004, Pages 325-327