MAGYAROK SANKT GALLENBEN – POGÁNYUL (Csihák György)

Szívesen emlékszem egyesületem egy kirándulására St. Gallenba, 1990.március 25-én. A vezető Missura Tibor – egyesületi tagunk – és felesége volt. Ezt követően meghívtak minket a galleni teniszklubba, ahol finom uzsonnával vártak. Lelkesen tárgyaltunk mindent, ami a magyarokat Szentgallennal egybefűzi. A beszélgetés vezetője atyai barátom Johannes Duft prelátus volt. Ekkor merült fel egy kiállítás és tudományos tanácskozás gondolata. A kiállítás még abban az évben megvalósult és egyesületünk a következő évben esedékes őstörténeti találkozóját részint St. Gallenban tartottuk. A magyarok 926. május elsején támadták St. Gallent és 1065 év múltán ugyanazon a napon jelentünk meg a kolostorban, békés magyarok. A főelőadást professzor Duft tartotta és az apátság új könyvtárosa, professzor Peter Ochsenbein – mindketten egyesületünk alapító tagja – vezettek bennünket a kolostorban, kincskereső útra. Minden kincset megtaláltunk és nagy örömünkre szolgált. Egyébként a koszt is remek volt – ismét a kedves Missura házaspár jóvoltából. A pogányapostol mintájára, pogánytörténészként mutatkoztam be ott is. Nagyon jól emlékszem Duft professzor úrra, aki az első sorban ülve, kedvesen mosolygott és egyre mondta: „Az is lehetséges!” – ismét bebizonyítva, hogy igazi tudós.

Ígérem, hogy a történelmi igazság talaján maradok, de azért alkalmazom gyermekkoromban tanult bölcsességet is, amely szerint: „Egy írásban nemcsak az a fontos, ami benne van, hanem az is, ami nincs benne.”

Először említsük meg, hogy pontosan mi áll tárgyunkról az Annales Sangallenses maiores-ban a 925. évnél: „Agareni monasterium sancti Galli invaserunt. Wiberat martyrisata est.” Magyarul: „Az agarénik megtámadták szent Gallusz kolostorát. Viboráda mártírrá lett.” Ennyi a történet, az összes többit írók írták. Az Alemannische Annalen sem tud másról értesíteni a 926. évnél, mint hogy a hely és a tárgyak különösebb sérülést nem szenvedtek, s a magyarok elvonultak. Ezért is nagyon érdekes, hogy a történészek, beleértve a magyarokat is, mennyire sietnek szörnyűségekről tájékoztatni. Ezért ne csodálkozzunk, ha ebben a szellemben nevelkedett magyar újságíró, például a debreceni Hajdú-Bihari Naplóban, 1998. január 23-án, az első oldalon „A Szent Galleni Apátság kultúrája” című kiállítás megnyitójáról beszámolva ezt írja: „…kalandozó őseink ezer évvel ezelőtt feldúlták az akkori apátságot.” A példákat kedvünkre sorolhatnánk. A „Magyarország Hadtörténete” című könyv (Zrínyi Kiadó, Budapest 1985. I. kötet 19. old.) beszél Modena bevételéről 900 januárjában – de hogyan! - s ezt ismétlik a kutatók. Szerencsére az olasz történészek tájékozottabbak. Nagy Kálmán hadtörténészünk Modenában kutatva megállapította, hogy a helyi források egybehangzóan arról tudósítanak, hogy a magyarok a városba bevonultak, de még a katedrális kincseit se bántották. Viszont teljesen elpusztítottak egy kolostort a város falain kívül.

Van egy bővebb St. Gallen-i történetünk is. Ekkehart nevű, derék szerzetestől, a 11. századból. Ez a történet is nagyon érdekes. Ekkeharttól megtudhatjuk, hogy a magyarok se jobbak, se rosszabbak nem voltak, mint katonák háborúban. Leírása szinte kellemes. A harcosok nagyon fegyelmezetten viselkedtek. Ettek, ittak, utána vidámak voltak. Még a boroshordókat se verték szét. A kolostort érintetlenül hagyták. Érdekes dolog – vélem pogányul. Herribald története még érdekesebb. Ekkehartot követően, az egész történelemírás szerint, Herribald féleszű kell legyen. Herribaldunk ilyen megítélése csak arra vezethető vissza, hogy nem felelt meg az akkori elvárásnak. Mit tudunk meg Herribaldról: előkelő családból származik – ami azt is jelentheti, hogy értelmesebb is lehetett, mint akkoriban, általában egy szerzetes. Arra a kérdésre, hogy a magyarok közt miként érezte magát, ilyen bolondságot válaszolt: „Ej, egész nagyszerűen! Nem emlékszem, hogy kolostorunkban vidámabb embereket láttam volna.” – És így tovább. Így csak egy bolond beszél – én pedig kételyeimet jelentem tisztelettel.

Regino prümi apát 908-ban, Chronicon-jában szeretettel jelenti a magyarokról, hogy embervért isznak és az ellenség szívét összevagdossák és megeszik. Herribald, saját tapasztalataival mindezeket nem tudta alátámasztani, így azután mindmáig megmaradt bolondnak.

Tudjuk, hogy akkor a magyarok bátor katonák voltak, különben Európa templomaiban az emberek így nem imádkoztak volna: „De sagittis Hungarorum libera nos Domine!” Megbízható szövetségesek voltak, különben nem maradt volna velük szövetségben egész életében egy keresztény király, Berengár. Szorongatottságukban nem hívta volna őket segítségül, szinte minden európai nagyság, beleértve a pápát is – ha tehette. A magyar harci egységek nem érhették volna el évtizedeken keresztül a tengerpartot Észak, Nyugat és Dél irányában. Nem tudtak volna az Alpokon többször is átkelni, s eközben – ellentétben Hannibállal – sohasem álltak legyengülve „Ante portas!”

A magyarok a Kárpát-medencében is másként viselkedtek, mint amint rólunk tudósítottak. Az Annalista Saxo-ban olvashatjuk a 908-as évnél: Egy magyar sereg megirigyelt egy avar sereget, amely éppen Dalmáciába volt hazatérőben. Dalmácia akkor szilárdan a magyarok kezén volt. Az is tudvalévő, hogy amikor az un. Nagy Károly (1) az avarokat kirabolta, tömegesen menekültek az avarok Dalmáciába. Erdélyi professzornak igazat adunk, amikor egy előadásában arra emlékeztet, hogy az Ekkehart krónikájában szereplő két holttest, amelyet St. Gallenben két ajtó között elégettek, azt bizonyítja, hogy szlávokról van szó. Abban az időben csak szlávok égették halottaikat. Ezt a tételt megerősíti néhány fogolylista az akkori Ibériából, amelyen szintén szerepelnek szláv nevek. Szabad itt közbevetnem, hogy Helmold von Bosau 12. században írt „Chronica Sclavorum” egyik 19. századi német fordítása előszavában a régi „sclav” szó helyett, a „slav” szó áll. Nem zavart, hogy az előszóban a történész Schmeidler súly helyez a következőkre: „A fordítást illetően meg kell jegyezni, hogy a régi neveket általában megőriztük, de a „sclav” szó írását mint zavarót, elhagytuk.” Ezzel megszülettek a szláv népek. Bizonyságul szolgál az angol nyelv is, amelyben a „slav” szó ma is jelent rabszolgát is, meg szlávot is.(2)

Minden esetre, a magyarok azokat sem irtották ki, akik a 896 táján történt magyar honfoglalás idején a Kárpát-medencét és környékét benépesítették. Sőt: felvettük őket sorainkba, mint egyenértékűt. Gyűlöltük esetleg a keresztényeket és irtottuk őket értelmetlenül?

Metód legendájából megtudhatjuk, hogy találkoztak egy magyar vezérrel, aki őket udvariasan meghallgatta, gazdagon megajándékozta és arra kérte, hogy imádkozzanak érte. Pilgrim, Passau püspöke, aki papjait misszionáriusként a magyarokhoz küldte, így írt 974-ben VII. Benedek pápának: „…a barbárok Isten kegyelméből, nem tiltják alattvalóik keresztelését, noha egyesek közülük még a pogányság foglya.” Innen megtudhatjuk, hogy a magyarok foglyaikkal nem bántak szigorúan. Családban éltek, gyermekeket neveltek és rendelkeztek bizonyos szabadsággal, esetleg nem kevesebbel, mint hazájukban, ha a korabeli Európa szigorú törvényeit nézzük.

Megjegyzendő, hogy a magyarság a kereszténységet Európában példátlanul rövid idő alatt fölvette és eközben nem tudunk egyetlen vértanúról sem. Az első magyar királyi ház, szűk 300 év alatt annyi szentet adott az egyháznak, mint egyetlen más család se. Amerika egy magyar szent nevét viseli (Imre-Emmerich-Amerigo-Amerika).

Nem szeretném vitatni Viboráda szentté avatását, de néhány rejtélyes dolgot látok a történetben. Idézek a Vita Sanctae Wiboradae et Martyris-ból: „…harci bárdjával három sebet ütött a szent mártír fején.” (XI. tábla) Herrimanus azt közli, hogy Viboráda nem halt meg azonnal, hanem csak a következő reggelen, tehát 926. május 2-án. Majd: „Lehúzták róla vérrel áztatott ruháját és megmosták tiszteletre méltó testét, amelyet az önsanyargató élet elemésztett. Elszáradt csontjait alig tartotta össze a bőr és az ideg.” Egy harcos, aki köztudomásúan embervért iszik és emberszívet eszik, tényleg háromszor kellett fejbe vágja? Egy ilyen test még élt másnapig? Igazán nem csodálkozhatunk azon, amit ezek után a magyarokról tudnak, ami a történelemkönyvekben található, Magyarországon is. Vagy éppenséggel, amit lexikonok írnak – föltéve, hogy valaki olvassa. Idézek Sir Walter Crocker, Ausztrália kormányzója leveléből, amelyben köszön egy angol nyelvű magyar történelemkönyvet 1995-ben: „Noha családom négy nemzedéke él Dél-Ausztráliában, életem javát Európában töltöttem. Sajnos Magyarországon még nem jártam és amit Oxfordban nekem történelmet tanítottak, nem megy túl Anglia, Franciaország, Hollandia, Svájc, Olaszország és Nyugat-Németország határán.” Nem, mintha az említett népek saját történelmükre olyan büszkék lehetnének és újjal mutathatnának a magyarokra.

Az Alemannische Annalen-ban olvashatjuk a 902. évnél: „A bajorok vendégségbe hívták a magyarokat, ahol lemészárolták őket Chussol királyukkal.” Ekkehart krónikájából: Ekkehartnak különösen tetszett a fiatal burgundiai király Konrád nem egészen becsületes, viszont ravasz fogása, ahogyan két ellenségével elbánt. Az ügyes diplomatának sikerült a birtokán – Fraxinetumban – élő szeracéneket a betörő magyarok ellen uszítani, miközben fondorlatosan mindkettőjüknek ígérte fegyveres segítségét, s végül maradékaikat fölmorzsolta. A spanyolok raboltak – saját adataik szerint - egyedül Közép-Amerikában négyszáz évig és megöltek hozzávetőlegesen negyvenmillió embert. Általános az a föltételezés, hogy a német nyelvterület nem gyarmatosított, egyes történészek ezzel igyekeznek a két világháborút magyarázni. Ez bizony tévedés. Egyedül a hesseni Landgraf 1776-ban II. György angol király amerikai háborújához harmincezer zsoldost „eladott” kilenc évre, óriási összegért. Igazolható, hogy melyik, máig létező palotákat és intézményeket hoztak létre efféle pénzből.

A magyarok 955-ben Augburgnál csatát veszítettek, nem utolsó sorban azért, mert egyik ottani szövetségesük hátba támadta őket. A veszteség hadászatilag jelentéktelen volt. Fogságba esett vezérüket kérdezték, hogy miért támadtak az agarénik Nyugat ellen? A vezér válasza állítólag ez volt: „Ha nem mi támadunk Titeket, akkor Ti jöttök ellenünk” – amivel történelmi tapasztalatról és előrelátásról tett tanúbizonyságot. Itt jegyzem meg, hogy csak 1030 és 1064 között tíz háborút vezettek ellenünk. A háború célja mindenkor kiirtásunk volt, noha egy keresztény királyságról volt szó, ahol a király apostol volt, a pápa által felruházott olyan jogokkal, amelyeket egyetlen király, de még császár sem kapott. Ezeknek az agaréniknek saját betűírásuk volt – a többi kortárs latin betűkkel írt. Ennek ellenére Európában a vatikáni állam mellett egy ország volt a magyar, ahol a latin – Sztephanosz, azaz István uralkodásától kezdve - hivatalos nyelv maradt 1846-ig. A magyar történelem nem ismeri a vallásháborút. Viszont a mi írott alkotmányunkba került először Európában a szabad vallásgyakorlás.

Végezetül idézek Duft professzor fent említett előadásából: „Szeretnék itt egy közbevető megjegyzést tenni, mint svájci. Mi svájciak most ünnepeljük államunk 700 éves fennállását. Az alapítók természetesen keresztények voltak, a régi magyarok, ezer évvel ezelőtt még nem. Keresztény elődeink a 13., 14., és 15. században, semmivel sem voltak erkölcsösebbek, mint a 10. századi pogányok. Ellenkezőleg: államunk a fönnállóval szembeni lázadással született és a svájci zsoldosok évszázadokon keresztül félelmet és rettegést keltettek. Az un. régi szép idők gyakran erőszakosak voltak. Egyik nép sem tehet szemrehányást a másiknak, egyik sem volt keresztényibb a másiknál.” Majd később ezt írja: „ Viboráda sorsa ismert volt Rómáig. II. Kelemen pápa ott avatta szentté 1047-ben. Az egyház történetében ő volt az első nő, aki ebben a kegyben részesült. És ő lett nekünk csendes és erős védőszentünk, amit tulajdonképpen mink azoknak az első magyaroknak köszönhetünk Szentgallenben. A prelátus és professzor Johannes Duft ezzel ismét bebizonyította, hogy ő egy becsületes tudós, aki példaképe népeink minden történészének.

Részemről ez csak egy szerény kísérlet, hogy valami mást szabjak mint eddig – ugyanabból a történelmi anyagból. 

Zürich, 1998.

J E G Y Z E T

1) WilhelmWagner, Asgard and the Goods: The Tales of our Northern Ancestors. London 1884, 119. old.

2) Lothar Greil, Slavenlegende. 3. kiadás 1982, Iptinger Buch-Verlag, 7135 Wiernsheim ISBN 3-923568-00-2