Irástörténet

Kedves Lajos (és a másolatot kapó barátaim)!

A. Deimel: Pantheon Babylonicum c. szótárában megadja a CSILLAGKÉPEK ősibb, sumer neveit is. Ők ismerték a bolygókat és a fontosabb csillagképeket (és feltehetően a precessziót) is.
Igaz viszont, hogy az együttállásokhoz tartozó jóslatok, előrejelzések jellemzően későbbi adatok.

A korong jeleinek sumer jelekkel való azonosítását Magyarországon először Harmatta János tette közzé. Ő minden korong-rajzolathoz talált megfelelő sumer-kori jelet.
Én ugyanezt a jelfelismerést másképp, de ugyanazzal a módszertannal végeztem el. Elgondolásomat erősíti, hogy a csillagképek rajzolatai -- MELYEK 10 000 éves időszakban szinte semmit sem változnak -- megerősítik sumer olvasataimat.

Ha Deimel és Harmatta munkásságában kételkedsz, tegyed.
Azonban úgy vélem, hogy írásfejtési jártasságod még nem éri el az övékét. (Lásd a mellékelt tanulmánytervbe átvett ábrádat, ahol nem vetted észre, hogy a "Szentes" olvasat rossz -- pedig nyilvánvaló, hogy eS -eNT -eS a helyes hangzósítás).
Én javítottam az ő dolgaikon, és úgy gondolom, hogy JÓ IRÁNYban!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!
Záhonyi András

2015. április 5.

----------------

Tisztelt Elnök Úr!

Szeretném fölhívni a figyelmet egy természeti törvényre.

A világ az állandóságok felől változik. A betű csak az utolsó 400 évben válik

főszereplővé a tudásátadásban. Tudjuk, hogy királyi szervező központok, -

egyes helyeken - már sokkal korábban is rögzítettek részleteket. De

tartósan, és a köznép körében ma is, a döntő a szóbeli átadás.

Téves tehát az a nézet, amelyik a beszéd elé helyezi a

Beszéd lenyomatát, az írást.

Bérczi Szaniszló

2015. április 3.

----------------

Kedves Lajos!

Végignéztem a mellékelt mindenkinek elküldött képanyagot. Néhány szobor kivételével mindet ismerem. Csakhogy:

aki ezeket bármilyen nyelven el tudja olvasni, annak alapfokú ismeretei nincsenek nem csak az írástörténetről, hanem a nyelvek hangjainak folyamatos változásairól.

Nekem elsősorban a magyar és ótörök nyelv múltjáról és hangtörténetéről vannak némi ismereteim, de elég elővenni csak a TESz-t, hogy lássa az ember: csak az utóbbi 800 év óta a latin betűkkel leírt szavaink fonémái is mennyit változtak. Az is nyilvánvaló, hogy a székely írás ’zs’ hangértékű betűjének korábban ’s’ volt a hangértéke, hiszen a botnaptár Dénes stb. írásának véghangzójaként még ’s’ hangértékkel kell olvasni. L.: Botnaptárban.

Ma tobzódik az írástörténeti és nyelvtörténeti laikusság, a nyelvek hangtörténetének, az írástörténeti alapfogalmak megismerésének teljes mellőzése. Mert mindezt megismerni hosszú évek tanulási folyamata (volna). Oly sokszor leírtam már, hogy:

Az írás egyetemes történetében igen sok azonos, vagy hasonló rajzú írásjel létezik, de semmi közük egymáshoz, ha az írástörténet szakmai eszközeivel nem tudjuk (nyelvi-történeti) összefüggésüket bizonyítani. Ezért a csupán azonos, vagy hasonló rajzú írásjelek összegyűjtése önmagában nem bizonyít semmit. Ahhoz, hogy összefüggéseket bizonyítani tudjunk, alkotásuk korabeli nyelvi, nyelvtörténeti adataik is szükségesek (volnának). Amelyekkel nem rendelkezünk. Ráfogni bármire bármit, természetesen lehet, és nagy népszerűséget lehet szerezni vele, mint a száraz írástörténeti szakirodalmi adatok előcitálásával és a történeti összehasonlító bizonyításával. Főként akkor, ha az (még)nem tartozik az elfogadott teóriák közé, mert alkalmazásához már némi felkészültség is szükséges.

Álláspontom az, hogy egyetlen tudományhoz sem szabad koncepciós elfogultsággal közeledni. Legkevésbé (nálunk) az írástörténethez. Mert az újabban felkapott „ősi írásunk” parttalan koncepciójához a néhány alaki egyezésen és hasonlóságon kívül a szükséges nyelvi adatok nem párosulnak. Ki-ki, csupán eszközként akarja felhasználni az egyező és hasonló jelformákat a saját elgondolása igazolására. (Cser Ferenc a 90-es évek végén, vagy a 2000-es évek legelején arról győzködött, hogy ne a kínai írástörténeti összefüggéseket, hanem a Kárpát-medencében bizonyítsam írástörténettel a magyar nyelv ősi létezését. Ami nyelvi adatok híján lehetetlen. Csak hamisan ráfogni és hangoztatni lehet.)

Pedig: ha valaki legalább alap, vagy középfokú nyelv és hangtörténet, írástörténeti ismereteket szerez, az nem kezd el megfejteni a mai magyar nyelv hangkészletével sokezer éves feliratokat, légyenek azok bármik. Mert nyelvünk hangkészlete ezer éve is még más volt, mint manapság. ’Ty’, ’zs’, ’ö’, ’é’ hang egész biztos, hogy nem volt még nyelvünkben.

Bele kell nyugódni, hogy voltak az évezredek folyamán olyan kisebb íráskezdemények, amelyeknek hitelt érdemlő olvasatuk, épp a nyelvi adataik hiánya miatt nem létezik. Épp úgy, mint az Indus-völgyi írás esetében.

Állítson róluk kellő bizonyítás és annak lehetősége nélkül bármit akárki, amit csak róla mesélni akar. Fél évszázad alatt összegyűjtött írástörténeti ismereteim alapján, ilyen hiábavalóságra Kharon imbolygó ladikján maradék időmet nem kívánom, nem vagyok hajlandó pazarolni, mert teljesen reménytelen. Meghagyom a laikusok örök vesszpőparipájának. (Nagy szerencsémnek tartom (utólag), hogy a hatvanas években sértettségemben, szorgalmasan három nyelvészeti szemesztert is végighallgattam a TIT Szabadegyetemen kiváló nyelvészektől (mint pl. Bárczy Géza). Nem gondoltam, hogy valaha is hasznát veszem, amikor már teljes reményvesztetten is próbáltam a felkészültségemmel egyetemi felvételt nyerni. Ami nem sikerülhetett, mert 1964-től már nem a származás számított (ami miatt szintén nem vettek volna fel), hanem a politikai megbízhatóság lépett annak helyére, ami egy 56-os elítélt számára…

Fabulya Balázs, egykori osztálytársam és barátom elmondta 1964-ben, hogy engem soha, egyetlen egyetemre nem vesznek fel: „Hamarabb leszek én Dr. Fabulya Balázs, mint téged valaha is felvesznek egyetemre.” Ő ezt már tudta III/II-es pályafutása előtt, mert azzal kezdte pályáját, hogy 1960. szeptember 30.-án felvették a Politikai Rendőrségbe és rám állították. És valóban: Dr. lett! Pedig akkor még érettségije sem volt, csak kezdte az első évet az esti gimnáziumban. Apámnak egy Deák nevű pol. rendőr ismerőse bizalmasan elmondta, hogy „tartózkodjak” tőle.) Ezért szakítottam meg vele később minden kapcsolatot, amikor beigazolódni láttam.

Két éve írt tanulmányomat (amit mindenkinek elküldtem 2013. 05. 19.-én) így indítottam:

„Az utóbbi időben a Tordos-Vincsa és a Viszoko kultúra sok ezer éves írásjegyeit többen is a „székely-magyar rovásírás” előzményeinek tartják. Illuzórikus ábrándképekkel árasztva el az írástörténetben még náluk is laikusabbak érzelem- és gondolatvilágát.

E fölöttébb szorgos igyekezettel csak egy probléma van, mégpedig az, hogy e vélt írástörténeti összefüggésekből semmi sem igaz(olható). Csupán összehasonlítható jelek rajzát évezredek múltán a székely — de újabban már csak „magyarnak” nevezett — írás előzményének állítva, igyekezetük nem több egy óhajtott vágyálom, írástörténeti eszközökkel bizonyíthatatlan ráfogásánál. Erről már 2009-ben írni kezdtem, de egy hasonló tárgyú írásomra (A székely és ótörök írás kutatása Magyarországon) olyan durva hangvételű sértődés volt a válasz, hogy a továbbiakban méltatlannak tartottam foglalkozni vele.”

Pedig véleményem NEM „nagyképűségem” diktálta, hanem a fél évszázad alatt letisztult írástörténeti ismereteim, amit 1964-től a három nagy budapesti könyvtár írástörténettel foglalkozó könyveinek módszeres áttanulmányozásával (olvasásával) és nyelvészeti alapismeretekkel szereztem.

Nem tudom, nincsenek ismereteim arról, hogy rajtam kívül valaki is megtette volna e hazában akkor ugyanezt. Nem tapasztaltam, hogy valakinek az aláírása épp úgy rendre ott lett volna az olvasásra kikért, vagy kölcsönzött könyvek olvasójegyein, amit akkor még a kölcsönzőnek alá kellett írni, s voltak könyvek, amelyeket három-négy alkalommal is kikértem.

Így láttam meg azt is, hogy Debreczenyi Miklós könyvében benne volt Róna-Tas kérőlapja a Tud. Akadémia Könyvtárában. Így tudtam meg, hogy előttem pár évvel Ő is olvasta.

Varga Csaba — látom, hogy túlzott hatással van, vagy volt rád, — pedig szinte csak az írásjelek formavilágával foglalkozik, az írások létrejöttének társadalmi-kulturális körülményeivel, az írásjelekben tárgyiasult nyelvvel s az létrejött írástörténeti kultúrkörökkel kevésbé. Mert az azonos, vagy hasonló rajzú írásjegyeket laikusan már azonosnak véli. Be is vallja, hogy nem ismeri az olvasatok betűinek lehetséges hangértékét, mert változtak. Ami teljesen normális, hiszen ki ismeri (ismerheti) az évezredekkel korábban itt beszélt nyelvet (nyelveket?), azok fonémáit az rendkívül elővigyázatos. Csakhogy: Csaba szerint minden egy ősábécéből innen indult világhódító útjára.

Mert Csaba az ábécét is egy 30 000 éves találmánynak tartja (mint egy „villanyégő vagy gőzgép” feltalálását), ami szakmai szempontból teljesen igazolhatatlan, mert a jól feltárt folyamparti (és más) írások történetei egészen másról vallanak, mint amit az alábbiakban Csaba leírt:

„Az az ember, aki kitalálta az ABC ősét:

1./ Feltétlenül tudott írni, hiszen tudnia kellett, hogy mit keres, milyen feltételeknek kell megfelelnie.

2./ Kimondottan az absztrak geometriai-grafikai rajzolási elvet követte, nem pedig pusztán csak egymástól megkülönböztethető jeleket keresett.” (JEL JEL JEL 2002, 110)

Tovább nem is idézem, mert idegesít az ilyen fokú laikusság, amikor az ember hamarabb tudott írni, minthogy „absztrak geometriai-grafikai rajzolási elvet” követve egy ember kitalálta az ABC ősét.

— Egy ember találta ki az ABC-t…? Milyen szükséglet alapján…? Mi célból…? Miféle logikai rendszert rejtett el a jelsorozatban…? Vég nélkül sorolhatnám könyvei laikus tartalmával kapcsolatban a kérdéseket. De nem teszem. Pedig:

— Zavaros. „Nem kicsit, nagyon!” Miként az egész könyv (2002) tartalma is jórészt, a sok összekevert és bizonyítatlan laikus állítás miatt. —

— De lehet, hogy az én szellemi képességeim csököttségében van a hiba, hogy mindig felülkerekednek bennem írástörténeti olvasmányaim tanúságai és tanúlságai, amikor pld. nem tudom elfogadni, hogy az ősábécé jelei vándoroltak a Kárpát-medencéből Kínába és Sumériába is. Amelyek vándorlási útvonalain ilyeneknek igazoló nyoma régészeti leleteken egyetlen jelnek nincs, csak Csaba saját alkotású képzeletvilágában.

Annak pedig szintén nincs, ahogy Csaba a ma beszélt (ismeretlen) nyelvek elődjeinek négy, öt, vagy éppen 30 000 éves (Varga Csaba) ábécében jelenlévő hangérték változatát olykor aposztrofálja, csupán olyan jelek rajzaival is, amelyeknek nem ismerhetjük a hangtörténetét, hangértékét.

Mert a jelrajzokon kívül teljesen szabadon bánik a hangértékekkel is. Aztán egy „csavarral” a Varga Géza által alkotott székely írástörténet betűinek piktogramma előzményeit idézi.

Varga Géza tanulmányt kért tőlem első könyvébe, ahol olvasta a történeti összehasonlító levezetéseimet, és annak mintájára egy saját székely írástörténetet alkotott úgy, hogy vagy tőlem vett át, vagy kitalált olyan piktogram előzményű jelentéseket a székely betűk rajzainak, amelyek akrofoniája eleve adta a betűk hangértékét. S tette mindezt csupán ráfogással, történeti összehasonlító levezetés nélkül. Pedig elkérte tőlem és lemásolta Bernhard Kargren kínai írás és „jeltörténeti bibliáját”. De úgy látszik, nem volt megelégedve Kargren életművének eredményeivel, mert ott ugyan időrendben is fel vannak tüntetve az írásjelek rajzai és jelentései, de ősvallásosságot jelentő piktogrammákról szó sem esik.

Mert Varga Géza HEPPJE a mindenhol, mindenütt írásjelekben is megnyilvánuló ősvallásosság. S ezeket a saját „vargagézarekonstrukciókat” Varga Csaba mindenkét könyvébe kritikátlanúl átvette! —  és népszerűsítette.

Miként a Kárpát-medencétől Kínáig száguldó fantáziával állítja, hogy a kárpát-medencei ősábécé jeleit (többek között) a sumérek és a kínaiak is átvették, mert szerinte:

„A kínai írás ugyanis az ős-ÁBC-re épül, s maga a „kínai” írásmód pedig nem más, mint az ős-ÁBC-ből fakadó régi írásmódok egyikének túlburjánzása. Ez olyannyira igaz,, hogy az alapvető kínai írásjelek még ma is tisztán őrzik a teljes Kárpát-medencei ABC-t.” Továbbá:

„S ami a legfonosabb: Az ős-ÁBC betűi Kínában is megtartották mindmáig a Kárpát-medencében hozzájuk tartozott és itt ma is hozzájuk tartozó fogalmakat. Ez az oka annak, hogy a Kárpát-medence-i betűsor ismerői még ma is megértik, mert el tudják olvasni a mai 50.000 kínai írásjel számottevő részét.” (Sicc!)

Ekkora badarságot még Varga Géza sem írt le! Miszerint a kárpát-medencei „ősábécé” betűi Kínában is megtartották mindmáig a hozzájuk tartozó fogalmakat… — ezért: „Ez az oka annak, hogy a Kárpát-medence-i betűsor ismerői még ma is megértik, mert el tudják olvasni a mai 50.000 kínai írásjel számottevő részét.” (Az ősi írás könyve 78)

— Én éveket töltöttem el a kínai ku-wen (ősi írás) jegyeinek valamilyen szintű megismerésével…

Lajos! — teljesen Varga Csaba „hatása” alá kerültél, akivel én bár igen jó viszonyban voltam, de csak vitatkoztunk, mert „el volt szállva” a s saját írástörténetével. A halála előtti vasárnap (szinte) egész délután vele beszélgettem a Könyvnapon a sátra előtt a számok jelöléséről, és megállapodtunk, hogy közel lakván egymáshoz, majd összejövünk egymással. Amiből nem lett semmi.

Mert szinte semmivel nem értettem, NEM ÉRTHETTEM egyet vele, mert teljesen tudománytalanul, nem az írásokat alkotó NYELVEKBŐL indult ki, hanem jelek rajzaiból és az ÁLTALA ALKOTOTT ŐSÁBÉCÉ rajzaiból. És ezeket teljesen szabadon, a saját elképzelése szerint időben és térben különböző ráfogásokkal mozgatta Eurázsiában, Portugáliától Kínáig. Még a sumér írásjelek harmadát is a Kárpát-medencéből vitték szerinte a Folyamközbe:

„Ugyanis a 450 sumér írásjel 1/3-a a Kárpát-medencéből egykor a Folyamközbe vitt jelek kombinációi” (Az ősi írás könyve 109)

Szerinte még a latin ábécé sem a föníciai > görög > etruszk átvételsor végeredménye, amely betűsorok pedig jól követhetők rajzuk és hangértékük szerint is. Ezért másoltam ki előadásom tanulmányába.

S ha Varga Géza saját székely írástörténetet alkotott, akkor Varga Csaba saját írástörténetet alkotott.

A kigyűjtésed is mintha ennek volna igazolandó alapja. Csakhogy: az nem lehetséges.

Tisztelettel:

Szekeres István