Az uráli markerek és a magyar őstörténet (Gáspár Róbert, 2006.)

2006.01.01 00:00
ALAPFOGALMAK
 
A l l é l o k : A gén alternatív formája. Olyan variánsok, amelyek hasonlóak, de nem azonosak, és génjük ugyanazon a kromoszómán, ugyanazon a helyen található.
D e l é c i ó : Egy kromoszóma, illetve DNS szegmentum elvesztése.
G é n á l l o m á n y : A populációban található gén-változatok (allélok) összessége.
G é n á r a m l á s : Populációk közötti allélcsere az egyedek vándorlása (migráció) révén.
H a p l o c s o p o r t : Adott helyen található, azonos polimorfizmust hordozó haplotípusok összessége.
H a p l o t í p u s : Kapcsolt allélek sora ugyanazon a kromoszómán, vagy egy egyéntől származó mitokondriális DNS vagy Y kromoszóma, a benne lévő mutációkkal, polimorfizmusokkal.
L ó k u s z : A gén fizikai helye a DNS láncon.
M u t á c i ó : A genetikai anyag olyan öröklődő megváltozása, ami nem rekombináció eredménye.
N u k l e i n s a v - b á z i s : Adenin, citozin, guanin, timin: a DNS alkotórésze.
N u k l e o t i d : a négy bázis egyike, egy szénhidrát, és egy foszforsav-molekula.
P o l i m o r f i z m u s (sokalakúság, változatosság): Egy allélből populáción belül legalább kettő van jelen.
P o n t m u t á c i ó (angolul single nucleotide polymorphism (SNP): egynukleotidos polimorfizmus. Száma az emberi genomban kb. másfél millió.
P o p u l á c i ó : Az ugyanazon fajhoz tartozó, egy helyen és egy időben élő egyedek szaporodási közössége.
S T R  (short tandem repeat): rövid tandem ismétlődések, amelyek mini- és mikro-szatellitákban találhatók.
M i n i s z a t e l i t a : az eukaryota genom rövid (14-100 bp) tandem polimorf ismétlődései
M i k r o s z a t e l i ta : mono- vagy tetranukleotid ismétlődések random módon (10-50 kópia).
T ö r z s f a (filogenetikus fa, evolúciós fa): az élőlények (és vírusok) leszármazását elágazásokkal ábrázoló körmentes gráf.
 
Milyen lehetőséget tud adni a genetika – többek között – a magyar őstörténet kutatásának? A legfrappánsabban talán Kiszely István fogalmazta meg a lényegét: a 19. század történelmét a történészek, irodalmárok, a 20. század történelmének elejét a fizikusok, a végét pedig a biológusok írták. A 21. században azonban a genetikusok veszik át a stafétabotot. Talán kijelenthetjük, hogy egy olyan tudományág lépett be az emberiség őstörténetének kutatásába, mely független, objektív és egyértelmű adatokkal tud szolgálni népcsoportok, populációk rokonsági fokáról, vándorlási útvonalairól. 
Az eddigi eredmények biztatóak. Elég Költő László kapcsán Lengyel Imre professzor vörsi szerológiai eredményeire gondolni. Ebben az esetben az avar továbbélés biológiai bizonyítékát kaptuk meg. Vagy nézzük a molekuláris genetika eredményeit a Föld benépesülésének rekonstruálásában, a neandervölgyi és a Homo sapiens sapiens kapcsolatának tisztázásában. „Ezek a vizsgálatok tisztázták a prehisztorikus Japán betelepülésének történetét, az Óceániai szigetek népeinek eredetét, vagy az Újvilág humángenetikai történetét.”1  Szinte naponta kapjuk a tudományos híreket az újabb és újabb eredményekről.
 
2000-ben bombaként robbant a tudományos életbe a már a ZMTE keretein belül is tárgyalt Science cikk2, amelyben elsőként próbálták Európa benépesülését modellezni a genetika és a régészet eredményeinek szinkronba hozásával. E tanulmányban már magyar minták is helyet kaptak (45 darab). A hazai mintákban – meglepetésre Európában a legmagasabb gyakorisággal -, az Eu19 Y-kromoszóma típus dominál, ugyanakkor hiányoztak nálunk a finnugor populációkra jellemző Eu13-as és Eu14-es haplotípusok.
Ezen adatok adták az ötletet, hogy magyar vonatkozásban is próbáljuk meg egymással fedésbe hozni a molekuláris genetikai és régészeti/történeti adatokat, ha azok megengedik ezt.
A populációgenetika lényegében a különböző népességek egyedeiben meglévő génváltozatok vándorlását, továbbá a más közösségekkel való keveredés által bekövetkező génállomány-változást próbálja meg rekonstruálni.
A génáramlás anyai és apai vonalon akár jelentős mértékben is eltérhet. A különböző vizsgálatok után nyilvánvalóvá vált, hogy az anyai öröklődésű mitokondriális DNS (mtDNS) helyett talán az apai öröklődésű Y kromoszóma-vizsgálat lehet az informatívabb egy populáció vándorlási vonalainak feltárásához: az európai népek maternális jellegű genetikai mintázatát összehasonlítva azt láthatjuk, hogy valójában jobban hasonlítanak földrajzi szomszédaikhoz, mint például távolabb élő nyelvrokonaikhoz. Ezen adatokból nehezebben nyerhetünk „vándorlási szempontból” értékes információt, mint az Y kromoszóma tesztekből. Példaként megemlíthetnénk a finneket, akiknek mtDNS mintázata nagyjából megegyezik a különböző európai népességek mintázatával, holott az őstörténetük különböző gyökerű, továbbá nyelvészetileg is nagy a távolság közöttük. Belőle a finn népesség vándorlásáról jóval kevesebb információt kaphatunk, mintha a finn férfiak vonalát vizsgálnánk, akiknél viszont olyan markáns eltéréseket, sajátosságokat láthatunk, amik már elválasztják őket a kontinens többi populációjától.
Pár szót szóljunk az Y-kromoszómához kapcsolható Tat-C allélről és az 50f2/C delécióról, mint uráli migrációs markerekről. A pontmutáció (Tat-C) citozin nukleotidja az Y kromoszóma RBF5 lókuszán található. A Tat-T változat az ősibb, mivel a csimpánzokban és az orángutánokban is ezt a típust találták meg. A Tat-C esetében tehát a lókusz meghatározott helyén a nukleotid sor így alakul: C A C G T, míg a másik esetben: C A T G T (Tat-T). 
A másik Y-kromoszóma marker az 50f2/C deléció, azaz hiány. Ez a Tat-T/C váltás előzményének tekinthető, az azt megelőző korábbi „mutációs állapotot” jelenti. Elhelyezkedésüket az alábbi Y-kromoszóma haplocsoport leszármazási fán (Y Chromosome Consortium human Y-chromosome tree (YCC 2002)) mutatom be (1. ábra).
 
1. ábra: Az uráli migrációs markerek elhelyezkedése az Y-kromoszóma haplocsoport leszármazási fán. 
(A piros szám-betű kombinációk egy-egy mutációs eseményt jelölnek)
 
Az M9-es leszármazási vonalból az LLY22g mutáció választja le az N haplocsoportot. Ennek további elágazásából származik az 50f/2c deléció (Hg12, Eu 16), majd ennek további derivátuma a Tat-C mutáció (Hg16, Eu 13 és Eu14). Az ábrán láthatjuk, hogy a genetikusok a különböző tudományos nomenklatúrák szerint több elnevezéssel is illet(het)ik ugyanazt a polimorfizmust. Tehát a Tat-C része az N haplocsoportnak, amin belül az N3-as alegységet képezi. Ugyanakkor Jobling and Tyler-Smith (2000) rendszerében a Hg16, Semino és társai (2000) által összeállított beosztásában Eu 13, Eu 14 besorolást kapta. (1. ábra).
A következőkben a fenti markerekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményeit feldolgozó tanulmányok főbb megállapításait, eredményeit mutatom be.
 
I. T. ZERJAL és munkatársainak eredményei (1997.)
I. ZERJAL, T. ÉS TÁRSAI, (1997): GENETIC RELATIONSHIPS OF ASIANS AND NORTHERN EUROPEANS, REVEALED BY Y-CHROMOSOMAL DNA ANALYSIS. AM J HUM GENET 60:1174–1183
 
Az első publikáció, amely behatóbban foglalkozott népesedéstörténeti szempontból a Tat-C markerrel, Tatiana ZERJAL (Oxfordi Egyetem, Biokémiai Intézet) cikke volt 1997- ből3. A különböző hivatkozásoknak máig is ez a tanulmány képezi az alapját. A vizsgálat több európai, ázsiai, afrikai, amerikai és óceániai populációt is magában foglalt. 
Főbb megállapításait az alábbiakban összegezhetjük:
 
1. Az SNP egy időpontban keletkezett az emberiség történelme során, illetve egy földrajzi helyről származtatható.
 
2. A T-C mutáció/váltás valószínűleg az ázsiai burjátok ősei között jelenhetett meg először. (2. ábra) 4
 
2. ábra A ’C-allél’ hordozó kromoszómák eredete és elterjedése
 
3. Életkorát 2000-4000 év közöttire becsülhetjük.
 
4. A gén elterjedése egy kelet–nyugati irányú génáramlást feltételez. Ez valószínűleg az uráli nyelvet beszélő populációk nyugatra vándorlásával hozható kapcsolatba. A finnek és a lappok apai genetikai leszármazása mélyen Belső-Ázsiába mutat (Semino 2000).
 
5. A C-allél ukrán, orosz és norvég mintákban lévő alacsonyabb gyakorisága valószínűleg az uráli nyelvcsaládba sorolható populációkkal való keveredés eredménye.
 
II. A finn-magyar közös vizsgálatok (1999.)
LAHERMO, P. ÉS TÁRSAI, (1999): Y CHROMOSOMAL POLYMORPHISMS REVEAL FOUNDING LINEAGES IN THE FINNS AND THE SAAMI. - EUR J HUM GENET 7, PP. 447-458
 
A következő cikk4  szerzői között találjuk magyar részről BÉRES Juditot (Johann Béla Országos Epidemiológiai Központ), illetve finn oldalról Paivi LAHERMO-t (Turku-i Egyetem, Orvosgenetikai Intézet). Az European Journal of Human Genetics 1999-es számában közölt tanulmányban ismertetett finn és lapp Y-kromoszóma vizsgálatokba a magyar minta, mint finnugor nyelvet beszélő referencianépesség került be. A 11 darab uráli nyelvcsaládba tartozó referencia népesség között 33 ún. kevert magyar és 24 csángó szerepelt. A cikk számunkra is fontos megállapításai:
 
1. Egy magyar sem hordozza a Tat-C allélt, amely viszonylag gyakori az obi-ugorok, a finnek, lappok, marik, karéliaiak és jakutok között. A kimutatott nyelvi kapcsolat tehát nem támasztható alá genetikai szinten.

 

  moksa erza karél lapp finn magyar csángó
Tat-C 8,2 12 39,6 48,9 61,1 0 0
  hanti manysi mari yakut mongol litván korjak
Tat-C 63,2 18,2 33,3 100 0 29,4 20

 

2. A mutáció becsült életkora (egy generációt 20 évnek tekintve) 222 generáció, azaz megközelítőleg 4440 év. A földrajzi elterjedését látva nem lehet korábbi keltezésű, mint az utolsó eljegesedési periódus vége (~12 000 évvel ezelőtt).
 
3. A törzsfa ábrázoláson látható, hogy a finnugor Tat-C allélt hordozó alcsoport egy egységes csoportot alkot, miközben a Tat-T csoport sokkal összetettebb struktúra, ami egy szorosabb genetikai kapcsolatot, valószínűsíthető korábbi együttélést jelent. (3. ábra)
 
4. A jelen adatok alapján nem adható meg a mutáció keletkezésének pontos földrajzi térsége, illetve a génáramlás iránya, azonban az észak-eurázsiai populációkban meglévő magas gyakoriság valószínűsíti az észak-eurázsiai eredetet és a későbbi szétterjedést.
 
3. ábra: A vizsgált populációk Tat C és T allélja szerinti filogenetikus fa (törzsfa)
 
5. A jelen adatok alapján nem adható meg a mutáció keletkezésének pontos földrajzi térsége, illetve a génáramlás iránya, azonban az észak-eurázsiai populációkban meglévő magas gyakoriság valószínűsíti az észak-eurázsiai eredetet és a későbbi szétterjedést.
 
III. A olasz-magyar közös vizsgálatok (2000.)
MTDNA AND Y CHROMOSOME POLYMORPHISMS IN HUNGARY: INFERENCES FROM THE PALAEOLITHIC, NEOLITHIC AND URALIC INFLUENCES ON THE MODERN HUNGARIAN GENE POOL
 
A következő 2000-ben született magyar mintákat is feldolgozó cikk szerzője Ornella SEMINO (Paviai Egyetem, Genetikai és Mikrobiológiai Inézete), illetve magyar részről ismét BÉRES Judit5. A 102 fős magyar minta 80 palóc és 22 budapesti ún. kevert magyar egyénből állt. A cikk a mtDNS és az Y kromoszóma polimorfizmust vette    górcső    alá, hogy fényt derítsen  a paleolitikumi,  neolitikumi és uráli genetikai befolyás nagyságára a mai magyar génállomány tekintetében.
 
1. Mindkét magyar minta gyakorlatilag mentes az uráli genetikai jellegektől.
 
2. A Tat-C mutációhoz közeli 50f/2C deléciót sem sikerült kimutatni, pedig ezek szintén gyakoriak a finn, lapp és egyéb szibériai mintákban. (4 ábra.)
 
4. ábra Az 50f2/C deléció megoszlása
 
3. A magyarok - ellentétben északi nyelvrokonaikkal -, úgy tűnik, csak egy kis létszámú honfoglaló által kifejtett uráli kulturális (és nem genetikai) hatáson, befolyáson „estek át” a honfoglalást követően. A másik lehetőség szerint ugyan nagy létszámú honfoglaló érkezett a Kárpát-medencébe, de csak néhányuk volt „ténylegesen” magyar, természetesen genetikai szempontból. Ez azzal magyarázható, hogy a magyarok őshazájukat elhagyva, megközelítőleg 2000 évet töltöttek el különböző lovas népek társaságában, vélik a cikk szerzői.
 
IV. Magyarok az összeurópai Y kromoszóma vizsgálatban (2000.)
Y-CHROMOSOMAL DIVERSITY IN EUROPE IS CLINAL AND INFLUENCED PRIMARILY BY GEOGRAPHY, RATHER THAN BY LANGUAGE
 
Zoë H. ROSSER (Leicesteri Egyetem, Genetikai Intézet) 2000-es írásának fő megállapítását úgy foglalhatjuk össze, hogy Európában az Y kromoszóma változatosságot elsődlegesen a földrajzi tényezők befolyásolják és csak másodlagosan a nyelvi kapcsolatok.
 
1. Az ő vizsgálatában is északon koncentrálódik a Tat-C mutáció. Véleménye szerint a marik őseitől származik ez a marker (5-6. ábra).
 
         5. ábra: A vizsgált populációk                                6. ábra: A Tat-C (Hg 16) gyakorisága
 
2. A finnugor populációk között magas gyakoriságú a Tat-C (Hg16) allél. Az egyedüli kivételt a magyarok jelentik, akik nyelvüket egy elit kisebbség révén szerezték (Cavalli-Sforza et al. 1994).
 
V. Finnugor nyelvű népességek összehasonlító vizsgálata (1998.)
VILLEMS, R. ÉS TÁRSAI, (1998): RECONSTRUCTION OF MATERNAL LINEAGES OF FINNO-UGRIC SPEAKING PEOPLE AND SOME REMARKS ON THEIR PATERNAL INHERITANCE. - K. JULKU, K. WIIK (EDS.), THE ROOTS OF PEOPLES AND LANGUAGES OF NORTHERN EURASIA I, JYVASKYLA, PP. 180-200
 
Richard VILLEMS 1998-as dolgozatában6 a finnugor nyelvet beszélők anyai és apai leszármazási vonalait próbálta rekonstruálni. Több fontos információt nyerhetünk írásából:
 
1. Vizsgálata után nyilvánvalóvá vált, hogy az Y-kromoszóma sokkal értékesebb és informatívabb a populációk biológiai történetének rekonstrukciójában, mint a mtDNS.
 
2. Két specifikus Y-kromoszóma lehet érdekes a finnugor gyökerek kutatása szempontjából. Az egyik az 50f2/C deléció (50f2/C vagy más néven DYS7C), a másik pedig a Tat-C pontmutáció. Ezek megvannak a finnugor populációkban, gyakoriak bizonyos szibériai népekben, ugyanakkor Kelet-Skandináviától nyugatra szinte teljesen hiányoznak az európai genetikai állományból. A deléció közepes és magas gyakorisággal széles földrajzi környezetben előfordul keleten, ellentétben a „C” alléllel, amely hozzá képest kevésbé elterjedtebb eloszlást mutat.
 
3. A vizsgálatok megerősítették, hogy a „C” allél, az 50f2/c deléció alcsoportja. Ez utóbbi feltételezhetőleg ázsiai eredetű.
 
4. A Tat-C allél az észak-kelet és kelet-európai proto-finnugor populációkból származik, és csak később került át néhány egyes szibériai népek genetikai állományába (jakut, burját).
 
5. Sok millió orosz is hordozza ezt a mutációt. Ez az itt élő proto-finnugor népességekből származik, akikre az oroszok ősei rátelepedtek. Tehát magas a mai orosz populációban az egykor finnugor népesség részét kitevők aránya.
 
VI. A finnugor populációk filogeográfiai kontextusai (2000.)
ROOTSI, S. ÉS TÁRSAI, (2000): ON THE PHYLOGEOGRAPHIC CONTEXT OF SEX-SPECIFIC GENETIC MARKERS OF FINNO-UGRIC POPULATIONS. A. KIINNAP (ED.), THE ROOTS OF PEOPLES AND LANGUAGES OF NORTHERN EURASIA II AND III, TARTU, PP. 148-164
 
Siiri ROOTSI 2000-es dolgozatában7 a finnugor populációk filogeográfiai kontextusait vizsgálta.
 

1. Zerjal tanulmányára visszatérve elismeri, hogy a finnekben az STR változatosság valóban alacsonyabb, mint a burjátokban, jakutokban, de az észtekben mért eredmények sokkal magasabbak, mint a kollégája által bevizsgált ázsiai mintákban8. A burjátoktól délebbre nem elterjedt ez a mutáció (Kína, Korea), tehát e térségben (Bajkál-tó) inkább csak pár, kis lélekszámú mongol szub-populációra jellemző.

 
2. Ő is kiemeli, hogy a kelet-európai-síkság régi népessége nagyobb arányban járult hozzá a jelenleg ott élő népesség apai leszármazási vonalaihoz, mint a Kaukázus és környéke, illetve az azon túli populációk. Elég példának a magas Tat-C gyakoriság az orosz mintákban, de hozzátehetjük a lettekben és a litvánokban lévő magas előfordulást is.
 
3. Véleménye szerint a Tat-C sarkköri jellegű elsősorban, hiszen több nyelvcsaládot (uráli, indoeurópai, altaji) is magában foglalnak azok a népességek, akikben magas koncentrációban kimutatták.
 
4. Velünk kapcsolatban kiemeli, hogy bár nagyon gyakori legközelebbi nyelvrokonaiknál; a hantiknál, a magyarok között nagyon ritka. (2. táblázat). Több magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint a hantik és a manysik viszonylag későn szerezték meg ezt a mutációt, együtt a többi szibériai néppel. A másik megoldás, hogy a magyar és a szibériai ugor nyelvet beszélő populációkban genetikailag nagyon kevés közös elem van és soha nem is volt nagyobb arányú. A harmadik lehetőség, hogy a magyarok elveszítették ezt a leszármazást Szibériából a Kárpát-medencébe történő vándorlásuk során. Ha ez így volt, férfi állományuknak drasztikus csökkenést kellett elszenvedni a vándorlás során, s ez génállományukban az egyik fő Y-kromoszóma típus tekintetében szabályszerű „megsemmisüléssel” járt.
 
5. Ez a mutáció valóban 10-15 ezer évvel ezelőtt keletkezett Észak-Európában és sosem hatolt be Nyugat- és Dél-Európába. Ellenben sikeresen terjedt Kelet felé egészen Kamcsatkáig a felső paleolitikum idején és nem korábban (STR változatosság alacsony!). Az utolsó eljegesedést követően (15-17000 éve) a vadászok keletebbre terjeszkedtek Szibéria felé, mivel az akkor fennálló európai népesség irányába nem mozdulhattak.

 

Népesség Y-kromoszóma haplocsoportok
  Hg 12 Hg 16 (Tat-c)
észt 5 37
magyar 1 1
orosz 5 14
szlovák 2 3
lengyel 1 2
cseh 6 0
grúz 0 0
török 2 1
oszét 0 0
indiai 0 0
 
2. táblázat: Az apai öröklődésű leszármazási csoportok %-os bontásban meg¬adva a vizsgálatba bevont népességek között
 
VII. Kristina TAMBETS 2001-ben megjelent írásában  Richard Indrenko észt régész elméletének  főbb téziseit vetette össze a genetika eredményeivel.
TAMBETS, K. ÉS TÁRSAI, (2001): THE CONCEPTS OF RICHARD INDREKO ABOUT THE ORIGIN OF THE FINNO-UGRIC SPEAKERS AND THE POPULATION GENETICS OF THE EXTANT NORTH-EAST EUROPEAN POPULATIONS. TRAMES,  2001,5(55/50), 1,59-74
 
Kristina TAMBETS 2001-ben megjelent írásában9 Richard Indrenko észt régész elméletének10 főbb téziseit vetette össze a genetika eredményeivel.
 
1. A mikroszatelita (STR) polimorfizmus adatok alapján az Tat-C mutáció kelet-európai síksági eredetű. Ebből kifolyólag a későbbi áramlási irány nyugat-keleti irányú, elterjedése egészen Kamcsatkáig kimutatható. Ez egy olyan egyedi jelző, marker, amit az anyai leszármazási ágon nem sikerült kimutatni a finnugor népek vizsgálata kapcsán (7. ábra).
 
2. Annak az éles elkülönülésnek a magyarázata, amit a Tat-C gyakoriság tekintetében az egymással földrajzilag szomszédságban élő lengyel és litván minták között tapasztalhatunk (33%-2%), az egykori fésűs kerámia kultúra hordozóihoz kapcsolható. A fésűs kerámia kultúra elterjedésének Indreko által leírt nyugati határa fedésben van a Tat-C allél európai nyugati és déli eloszlási határával. A proto-finnugorok, mint a fésűs kerámia kultúra hordozói, a mai lett és litván területen éltek. Később a harci baltások és a zsinórdíszes kerámia népe elérte az előzőleg proto-finnugor területet Kr.előtt 2500-1800 körül. A zsinórdíszes kultúra népessége feltehetőleg indoeurópai nyelvet beszélő lehetett. Ennek hatására egy nyelvcsere történt Litvánia és dél Lettország területén Kr. előtt 2000 körül, mialatt azonban maga a népesség megtartotta korábbi genetikai sajátosságait (7. ábra).
 
7. ábra A Tat-C (fehér körcikk) és Tat-T (fekete körcikk) polimorfizmusok földrajzi megoszlása Eurázsiában. Népek: l. észt 2. orosz 3. szlovák 4. magyar 5. török 6. örmény 7. lengyel 8. csuvas 9. tatár 10. udmurt 11. litván 12. cseh 13. grúz 14. oszét 15. norvég 16. finn 17. lapp 18. mari 19. mordvin 20. burját 23. jakut 25. algériai 26. olasz 27. albán 28. baszk 29. német 30. brit 32. ket 33. evenk 35. karél 36. korják 37. nivki 38. lett 39. görög 40. komi 41. nyenyec 42. szölkup 43. even 44. dán 45. csukcs 46. korják 47. jukagir 48. kazah 51. manysi 52. hanti
 
3. A magyar nép nyelvileg a finnugor nyelvcsalád obi-ugor ágához tartozik, de „kilóg” közülük azzal, hogy a Tat-C nagyon alacsony gyakoriságú. A többi Y-kromoszóma markereik a közép-európai átlagnak felelnek meg.
 
4. Az egyik lehetséges magyarázat a Tat-C kelet-ázsiai, szibériai jelenlétre, hogy a kelet-európai-síkság népessége a nagyvadakat követve magával vitte a markert keletre. A másik, hogy egy evolúciós előny miatt a Tat-C-t hordozók előnyben részesültek a természetes szelekció során (de természetesen nem az SNP miatt). 
 
VIII. Richard WILLEMS 2002-es írásában a finnugor népek archeogenetikájával foglalkozott.
VILLEMS, R. ÉS TÁRSAI, (2002): ARCHAEOGENETICS OF FINNO-UGRIC SPEAKING POPULATIONS. THE ROOTS OF PEOPLES AND LANGUAGES OF NORTHERN EURASIA IV. OULU , PP. 271-284
 
Richard WILLEMS 2002-es írásában a finnugor népek archeogenetikájával foglalkozott11.
 
1. A Tat-C magas a balti finn populációkban, ugyanakkor közepesen nagy a szomszédos népek körében (lett, litván valamint csuvas, tatár). A lengyel és litván minták közötti nagy eltérés (2% - 40%) arra utal, hogy egykor a finnugor populációk élettere nagyobb volt a mainál.
 
2. A vizsgált népességek közül udmurtokban volt legmagasabb a Hg16-nak (Tat-C) és Hg12-nek az aránya (8. ábra). (A kör arányos a gyakorisággal). Feltételezhető, hogy a Hg16 ősi formációja az udmurt Hg12-es variációból származik, ahogy ez az ábrán is látható.
 
IX. Kristina TAMBETS és a lappok nyugati és keleti gyökereit
TAMBETS, K. ÉS TÁRSAI, (2004): THE WESTERN AND EASTERN ROOTS OF THE SAAMI — THE STORY OF GENETIC “OUTLIERS”. TOLD BY MITOCHONDRIAL DNA AND Y CHROMOSOMES. AM. J. HUM. GENET. 74:661–682, 2004
 
Kristina TAMBETS 2004-es tanulmányában12 a lappok nyugati és keleti gyökereit vizsgálta. A cikk magyar társszerzője FÜREDI Sándor (BM Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet) volt. Összesen 113 magyar mintát dolgoztak fel.
 
8.   ábra   A   vizsgált   populációk   Hg12   és   Hg   16 haplocsoport hálózata
 
1. A cikk megállapítja, hogy az N3-as haplocsoport (Tat-C) a leggyakoribb a lapp populációban. Eme Y-kromoszóma haplocsoport széles körben elterjedt Szibériában, de más ott jellemző haplocsoportok, mint a C és a Q, gyakorlatilag teljesen hiányoznak a lapp és egyéb balti-finn populációkból (3. táblázat).
 
2. Az        N3        közel egyforma  eloszlású  Eurázsia sarkköri    régiójában.    Ennek előző      mutációs      állapotát képező N2-es leszármazási ág (lásd      1.      ábra)      gyakori Szibériában és a Volga-uráli régió     népeiben.     Könnyen lehet,    hogy    az    N2    egy történelem előtti kapcsolatot jelöl a szibériai és a kelet-európai proto-finn népek között apai „örökségükben”. A finn, lapp és észt mintában azonban már csak az N3, a magyar mintában pedig lényegében egyik sem mutatható ki.
 
3.      Felmerül a kérdés, vajon milyen irányú volt a génáramlás? Ha a szamojédektől irányulna a lappok felé, akkor jelen kellene lennie azokban is az N2 és/vagy a Q vagy a C haplocsoportnak. Ez azonban nincs így. Az N3-hoz kapcsolatható STR változatosság Kelet-Európában sokkal nagyobb, mint Szibériában. Ennek kialakulásához időre volt szükség. Ez alapján feltételezhető, hogy ez a csoport (amelynek eleme a Tat-C) először Kelet-Európában jelent meg az emberiség történelme során, már csak azért is, mert valószínűtlennek tűnik az újabb keletű Y-kromoszóma áramlás a lapp génállományba, ami esetleg magyarázná ennek a mutációnak a magas gyakoriságát.
 

 

Népesség Y-kromoszóma haplocsoportok
  N3 (Tat-C)  N2     Q  C   
lapp 47,2 0 0 0
finn 63,2 0 0 0
észt 30,6 0 0 0
mari 31,5 9,9 0 0
mordvin 16,9 2,4 0 0
komi 22,3 12,8 0 0
udmurt 56,3 28,7 0 0
magyar 0,9 0 2,6 0,9
hanti 38,3 38,3 0 0
nganaszan 0 92,1 0 5,3
nyenyec 40,5 56,8 1,4 0
szölkup 0 6,9 66,4 1,5
 
3. táblázat: Y-kromoszóma haplocsoportok megoszlása az uráli nyelvcsaládba tartozó népességben
 
Összegzés
 
Az előbbiekben ismertetett tanulmányok alapján az alábbi megállapításokat tehetjük a markerekkel és annak magyar vonatkozásaival kapcsolatban.
 
• A Tat-C mutáció és a 50f2/c deléció uráli migrációs markerek a mai magyar mintákban nem, vagy rendkívül alacsony gyakorisággal mutathatóak ki.
 
• A pontmutáció eredete vitatható. A kutatók többsége a kelet-európai-síkság proto-finnugor népességéhez köti (Willems, Rosser, Tambets). A másik vélemény szerint a Bajkál-tó mellől a burjátok őseitől eredeztethető (Zerjal). Ugyanakkor úgy is tekinthetünk rá, mint egy speciális sarkkör menti mutációra, függetlenül a hordozók nyelvi relációitól (Rootsi).
 
• Életkora is vitatott: 2000-4000 vagy 4444 vagy 10-15 000 éves. Kijelenthetjük, hogy a többi mutációhoz viszonyítva fiatalnak mondható.
 
• A finnugor és szibériai népesség ősei között génáramlás zajlott le, de iránya jelenleg még kérdéses.
 
• A mai magyar népesség ősei nem élhettek együtt, nem alkothattak egy csoportot a többi finnugor nyelvet beszélők őseivel minimum 2000, maximum 15 000 éve (attól függően, mikorra datáljuk a mutáció keletkezését). A Tat-C uráli migrációs markerrel nem igazolható a jelenlegi (tudományos) magyar őstörténet vándorlási útvonala. Ezek az elméletek az 50-55. szélességi fok fölé helyezik a magyar őshazát, azonban itt a markert jelenleg is nagy gyakorisággal hordozó népek élnek, illetve éltek ősei a különböző történelmi korokban (9.ábra).
 
9. ábra: A feltételezett finnugor őshaza és a mutáció elterjedésének mai határa
 
• A marker ugyanakkor bizonyítja a többi uráli nyelvcsaládba tartozó népek együttélését a történelmi időben (3. ábra).
 
• A genetikusok többségének véleménye szerint a 9. században egy kis létszámú honfoglaló népesség érkezett a Kárpát-medencébe, akik inkább nyelvi és kulturális hatást gyakoroltak az itt talált népességre. Genetikai lenyomatuk nem volt jelentős.
 
• A magyar mintavételt többször megismételték, így a Tat-C gyakoriságára vonatkozó adatokat reprezentatívnak mondhatjuk a mai magyar népességre vonatkoztatva. A mintaszámmal kapcsolatban idézném dr. Pásztor Erzsébet genetikust: „A vizsgált 45 fős minta valóban nagyon kicsi (Semino 2001. GR), ahhoz azonban elég nagy, hogy egy a férfiak 10 százalékában jelenlévő Y-kormoszómatípus 99 százalékos valószínűséggel megjelenjen benne. A népesség 5 százalékában előforduló típus 90 százalékos valószínűséggel jelenik meg egy ekkora, reprezentatív mintában.”13 
 
• A magyar etnogenezis genetikai oldalról történő pontos feltárásához további jól megválasztott mintavételek szükségesek.
 
Hivatkozások
 
1 Dr. Raskó István: Populáció genomika. Magyar Tudomány, 2002/5
2 Semino, O. és társai (2000): The genetic legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in extant Europeans: a Y chromosome perspective. Science 290: 1155–1159
3 Zerjal, T. és társai, (1997): Genetic relationships of Asians and Northern Europeans, revealed by Y-chromosomal DNA analysis. Am J Hum Genet 60:1174–1183
4 Lahermo, P. és társai, (1999): Y chromosomal polymorphisms reveal founding lineages in the Finns and the Saami. - Eur J Hum Genet 7, pp. 447-458
5 Semiono, O. és mtársai. (2000):MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences from the palaeolithic, neolithic and Uralic influences on the modern Hungarian gene pool. Eur J Hum Genet. 2000 May;8(5):339-46.
6 Villems, R. és társai, (1998): Reconstruction of maternal lineages of Finno-Ugric speaking people and some remarks on their paternal inheritance. - K. Julku, K. Wiik (eds.), The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia I, Jyvaskyla, pp. 180-200
7 Rootsi, S. és társai, (2000): On the phylogeographic context of sex-specific genetic markers of Finno-Ugric populations. A. Kiinnap (ed.), The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and
III, Tartu, pp. 148-164
8 Megjegyzés: ahol az STR változatosság nagyobb ott valószínűsíthető a mutáció korábbi megjelenése
9 Tambets, K. és társai, (2001): The concepts of Richard Indreko about the origin of the Finno-Ugric speakers and the population genetics of the extant north-east european populations. TRAMES,
2001,5(55/50), 1,59-74
10 Indreko, Richard (1948): "Origin and Area of Settlement of the Finno-Ugrian Peoples". In Science in Exile. Publication of the Scientific Quarterly "Scholar" 1. 3-24. Heidelberg
11 Villems, R. és társai, (2002): Archaeogenetics of Finno-Ugric speaking populations. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia IV. Oulu , pp. 271-284
12 Tambets, K. és társai, (2004): The Western and Eastern Roots of the Saami — the Story of Genetic “Outliers”. Told by Mitochondrial DNA and Y Chromosomes. Am. J. Hum. Genet. 74:661–682, 2004
13 Dr. Pásztor Erzsébet: A férfiak európai útja. Élet és Tudomány 2001/2
 
Vissza