Az írásmód (Gyimóthy Gábor)

Az írásmód

Anyanyelvünk hangjait pontosan jelölő betűink vannak. Vagy megfordítva: ismerjük betűinket és pontosan tudjuk, hogy azok mely hangokat jelölik. Ez így nagyon jól van, mert logikus. Ezen a téren nincs értelme a változásnak, vagy a változtatásnak. Miért kellene valakinek száz év múlva másképpen kiejtenie egy magyar szót, amit száz évvel ezelőtt írtak le. Ez rögzíti a nyelvet, ami nem jelenti azt, hogy abba nem jöhet új, csupán azt jelenti, hogy például, amit ötszáz éve kőnek neveztünk, azt ma is kőnek nevezzük és mi értelme lenne ötszáz év múlva nem kőnek nevezni? Ilyen rögzítés más téren is van és nyugodtan nevezhetjük áldásosnak, hogy úgy van, ahogy van. Gondoljunk a számok jelölésére. Lenne annak értelme, hogy – például – a kettőt egyszercsak elkezdenénk a 4-essel jelölni? Nem teljesen ésszerű-e, hogyha ez a számoknál így van és így jó, hogy akkor ennek a betűk, hangok terén ugyanúgy kellene lennie? Tudjuk, hogy ez sok idegen nyelvben nem így van, vagy nem így történt. Gondoljunk például az angolra, ahol szinte minden szónak külön meg kell tanulni a kiejtését, mert annak a szó betűkkel leírt alakjához nem sok, vagy semmi köze nincs! Nincsenek szabályok, de ott ahol vannak, több a kivétel, mint a szabály által előírt forma, ezesetben kiejtés. Olyan nyelvekről pedig ne is beszéljünk, amelyek nem hangok jeleit írják le, hanem végtelenül elvonatkoztatott képjeleket, mint például a japán és a kínai.

Betűkészletünk 40 jelből áll, ha a dz-t és a dzs-t is belevesszük. Hiányzik belőle az x, az önálló y, a w, a q és sok más jel, amelyek ugyancsak a latinból származnak, de az egyes idegen nyelvek (például német, francia) igényeinek megfelelő változtatásokon mentek át, mint a német ß, az ä, vagy a francia ç, ê, è, à és még néhány, vagy például a svéd å. Ez a jelrendszer rendkívüli módon „teljesítőképes” saját szókincsünk szavainak leírására, hiszen arra készült. Továbbá rengeteg idegen szó hangzásszerinti leírására is viszonylagosan jól használható.

Betűink azonban csak az anyanyelvünk hangjait rögzítik pontosan. Idegen nyelvekben előfordulnak – jócskán – olyan hangok, amelyek jelölésére a mi „betűkincsünk” jelei nem alkalmasak. Ezen kár lenne szomorkodni, már csak azért is, mert nem hinném, hogy az idegennyelvűek között sokan lennének, akiket idegesít, hogy az általuk használt betűk egy csomó, általunk használt hangra használhatatlanok.

Bele kell nyugodnunk, hogy például a külföldi nyelvekben gyakran előforduló rövid é-re és rövid á-ra nincs megfelelő betűnk. Ha tehát olyan szavakat, neveket veszünk át idegenből, amelyekben ilyen hangok vannak és azokat az eredeti hangzásnak a legmegfelelőbben szeretnénk kiejteni, akkor döntenünk kell, hogy például az idegenben rövid á-val kiejtett Amerikát akkor ejtjük-e helyesebben, ha  Ámerikának írjuk, vagy akkor, ha Amerikának? Háború előtti magyar filmekben gyakran halljuk, hogy Ámerikát mondtak, táxit, vagy grámofónt. Igaz, hogy kétségbeesetten ragaszkodtak az á rövid kiejtéséhez (amilyen hang a magyarban nincs!), ugyanakkor gond nélkül gázolták el az idegen nyelveknek egy másik kiejtésbeli nyalánkságát tudniillik, hogy ott nem mindig az első szótagon van a hangsúly. Amerikát, például a németben a második szótagnál hangsúlyozzuk.

Miután mi mindig az első szótagot hangsúlyozzuk, abba is bele kell nyugodnunk, hogy írásjeleinkkel nem tudjuk az embereket arra kényszeríteni, hogy ne ezt tegyék egyes, átvett idegen szavaknál, vagy neveknél – de nem is akarjuk! Teljesen agyalágyult ötlet a jól ismert Galapágosz nevet egyszercsak Galápagosz-nak írni! A spanyolban az ékezet az á-n, a hangsúlyt jelenti, nálunk viszont az á, á marad! Tehát, ha a Galapágoszt kicsit rosszul (az idegen kiejtésnek nem megfelelően) ejtjük, akkor a Galápagoszt semmivel sem fogjuk „helyesebben” ejteni, csak éppen másmódon helytelenül.

Zavart az valaha egy spanyolt, hogy se jól olvasni, se jól kiejteni nem tudott magyar szavakat?! Megsúgom: nem zavart, hacsak nem kezdett magyarul tanulni. És mindenkinek ajánlom, aki spanyolul tanul, hogy akkor viszont tanulja meg Galapágoszt helyesen kiejteni és ejtse is mindig, pontosan úgy, amikor spanyolul beszél.

Van egy régi vicc: Kón elmegy a rabbihoz és megkérdezi, hogy hogy’ kell írni: thörülköző, vagy thürülköző? Erre a rabbi megkértdezi: Hát mit írtál le eddig? Aszongya Kón: t-h-t. Erre a rabbi: akkor már írhatod, ahogy akarod...

Sajnos azok a hölgyek és urak, akik meghatározzák, hogy egyes idegen neveket hogyan kell helyesen írni, erről a viccről úgy látszik nem hallottak, mert pontosan azt csinálják, amit Kón csinált a viccben.

Íme: Elmegy a magyar nyelvész a rabbihoz és megkérdezi, hogy hogy’ kell helyesen leírni Sokrates nevét, Szokratesz, vagy Szókrátész? Erre a rabbi: Hát mit tetszett eddig leírni? Aszongya a nyelvész: s-z-t. Erre a rabbi: Akkor tessék nyugodtan tetszés szerint folytatni. Kevésbé udvariasan: Akkor már írhatja, ahogy akarja!

Hadd idézzem ehhez az egyik kis versemet:

                               Érthetetlen új divat

Szókrátészt ír az, aki

 – noha a név Szokratesz –

minden áron, mindenhova,

ékezetet szókra tesz...

            Ha valaki a Szókrátész-nak írt nevet szép, hosszú, magyar ó-val, á-val és é-vel ejti (mert úgy fogja mondani, ha nem teszi túl magát ezen a hülye szabályon), akkor az valószínüleg kilométerekkel lesz távolabb az ógörögök kiejtésétől, mintha lenne, ha a Szokratesz szót látja és úgy mondja ki, ahogy az írva vagyon! Hasonlóan értelmetlen Herodotoszt Hérodotosznak írni, mert a hosszú é-vel kiejtett szó messzebbre kerül az eredeti kiejtéstől, akárcsak Ámerika lenne messzebb a szó külföldi kiejtésétől, mint Amerika. És mi értelme volt például a régen használatos Diogéneszt Diogenészre változtatni? Ezeket a neveket évtizedek óta, vagy talán százévek óta írtuk és mondtuk egy bizonyos módon. Ezer könyvben vannak „rögzítve”. Ilyesmit megváltoztatni, teljesen értelmetlen. Ha rosszul ejtjük, mert eddig is rosszul ejtettük, nem veszik rossz néven az ógörögök. Egészen más a helyzet, ha elkezdünk ógörögül tanulni. Akkor természetes, hogy megtanuljuk a szavak lehető legjobb kiejtését – ha egyáltalán tudjuk, hogy milyen volt a valódi, ógörög kiejtés! Sokkal inkább kellene saját szabályainkkal törődnünk. Miért írjuk Athént h-val, ha nem úgy ejtjük? É-vel szabad írni? Miért lenne más Atén-nak írni, mint Párizst Párizsnak? Igaz, hogy régebben Páris-nak írták, de már akkor is á-val! Ha nem ragaszkodunk saját kiejtésünknek pontosan a saját betűinkkel történő leírásához, akkor olyasmi keletkezik, mint keletkezne, ha egy városban bevezetnék a baloldali közlekedést, annélkül hogy betiltanák a jobboldalit.

            A h-betűt mindenhol benne hagyni olyan szavakban, ahol senki nem ejti ki, elképesztő esztelenség! Itt főleg nevekről van szó, például fáraók neveiről, amelyeket vagy az óegyiptomiból vagy az ógörögből vettek át az angol-, francia-, német-, olasz-nyelvű régészek, egyiptológusok és facsarták a nevek leírását saját fonetikájuk szerint. A magyarba ezek a nevek rendszerint közvetetten jutottak. Semmi, de tényleg semmi értelme nincs Kheopszt Khefrent Khufut írni, csak azért, mert például a németben Cheops-t írnak és Chephren-t! Hiszen ott is zűrzavar van: Cheops ch-ját k-nak ejtik, Chephren ch-ját s-nek! A német sok helyen kénytelen a szavakba ki nem ejtett h-kat keverni, mert ott a h gyakran az előtteálló magánhangzó hosszabb kiejtéséért felelős. Például: Ruhe (nyugalom, kiejtése: rúe), vagy lahm (béna, kiejtése: lám). De lám, az új német helyesírásban meg merészelték kockáztatni, hogy kidobtak egy fölösleges h-t, amelyet eddig se nem ejtettek ki, se nem volt magánhangzót hosszabbító: a rauh szót most már h nélkül írják (érdes, durva felületű, zord – mint éghajlat – kiejtése: rau). Mondanom sem kell, hogy e h-betű elhagyása semmilyen káros következménnyel nem járt. Nem siklottak ki miatta vonatok, nem zuhantak le repülőgépek és úgy tudom a koraszülések százalékos hányada se nőtt tőle...

            Ugyancsak esztelenség egyes szavakban bennehagyni a c-betűt, ha azt nem ejtjük ki. Minden fölösleges betű, hosszabbítja a szöveget, ami akár környezet károsító, papírpazarlásnak is tekinthető. Vajon csak egy kicsit is másképpen ejtenénk a technikát, mechanikát, malachitot, ha tehnikának, mehanikának, malahitnak lennének írva? Hogy más nyelvek ezeket a szavakat ch-val írják, az egyrészt az ő dolguk, másrészt az volt, vagy lehetett a szavak eredeti írásmódja, amihez nekünk semmi közünk nincs! Nekünk a saját kiejtésünkhöz van rengeteg közünk, ami – szerintem – fontosabb, mint az eredeti írásmód. Körmünk szakadtáig védenünk kell a saját, csodálatos fonetikánkat és ragaszkodnunk kell az idegen szavak, saját kiejtésünk szerinti írásmódjához! Megint csak a németet hozom példának. Ott elhagyhatatlan a c, a fönti három szóból (és rengeteg más, nem idegen szóból is), mert – mint fönt írtam – a h-t sok esetben nem ejtik ki, ugyanis csak az előtteálló magánhangzó hosszabb kiejtését szolgálja. A fönt említett szavak magyar írásmódjában megdöbbentően fölösleges bennehagyni a c-betűt, mint ahogy fölösleges volt valamikor a c hangunkat cz-vel írni. Erről szerencsére leszoktunk. Ma már csak nevekben fordul elő, itt-ott (és ott is nyugodtan elhagyhatnánk).

            Itt említem meg a furcsa és szerintem helytelen, új divatot, a görög y ü-nek ejtését és írását (!!!). Erre nincs bizonyíték és ha lenne, nem hinném el, hogy hiteles. Egy könnyen kiejthető magánhangzó nem tűnik el a nyelvből, ha már egyszer benne van. Az újgörögöknek nincs ü-jük, pedig nem „fajzottak el” olyan rettentően távolra az ógörögöktől. Rendben van, van példa eltűnt hangra: az olaszból és a franciából kihalt a latinban még meglévő h-hang. De a spanyolban csak a h-betű kiejtése tűnt el, a hang nem, mert a j-t, az x-et és néha még a g-t is h-nak ejtik. És valljuk be, a h mássalhangzó – ellentétben az ü-vel – a kiejtése nem minden esetben könnyű. Hányszor hallottuk magyaroktól Münchent Münkennek ejteni?! Nem kell szégyellnünk, ha nem tudjuk pontosan, hogy a görögök hogy’ ejtették az y-t, hiszen a latinnal sem vagyunk teljesen tisztábban, pedig az több, mint ezer évvel van közelebb hozzánk. Mégsem tudjuk, hogy a rómaiak hogy’ ejtették a c-t magas magánhangzó előtt! Kislányom svájci gimnáziumában úgy tanították a latint, hogy minden c-t k-nak kell ejteni! Cézárt Kézárnak, Cicerót Kikerónak! Több, mint nevetséges! Akárcsak a görögök ü-nek ejtett y-ja! Hiszen mindegyik latin származék nyelvben vagy cs-nek, vagy sz-nek ejtik a c-t magas magánhangzók előtt. Kialakulhatott-e volna ez így, ilyen egységesen mindegyik származéknyelvben, ha a latinok kizárólagosan k-nak ejtették volna?!

            És akkor tegyünk rá még egy lapáttal a hülyeségre és súvasszunk bele (azaz hagyjunk benne) még egy fölösleges h-t is a szerencsétlen Pitagórasz nevébe: Püthagorasz! (Az s-t szabad sz-nek írni?) Mit védünk, a szó, tőlünk idegen, eredeti írásmódját, szemben a páratlanul logikus fonetikánkkal? Nem tudom, ki találta ki az y ű-zését (én űzöm ezt a szokást). Talán a németektől vettük át. Nem tilos ésszerű dolgokat átvenni (a németből rengeteget vettünk át), de hülyeségeket minek? Ráadásul, nekik van annyi eszük, hogy hamár az y-t ü-nek ejtik, legalább nem írják is ü-nek. Egyébként, ha már itt tartunk, a németek Zeuszt Cajsz-nak ejtik, szép magyar c-hanggal, a-hanggal és j-hanggal. Fütyülnek rá, hogy ettől mi halálra röhögjük magunkat, vagy sem! És akkor tőlük tanuljuk meg, hogy hogy’ kell az y-t mondani?! Hogy mást ne mondjak, a franciákat se idegesíti, hogy a görögök minek mondták az y-t. Náluk az y-t görög i-nek hívják és nem görög ü-nek. És amíg mi képesek vagyunk kitörni a nyelvünket, hogy valami lehetetlen angol nevet helyesen ejtsünk ki, addig ők Mozart nevét vidáman Mozár-nak ejtik, rövid o-val, szép, magyar z-vel és egy elraccsolt, francia r-rel...

Legfőbb ideje lenne az átvett idegen nevek és szavak írásmódjára szabályokat lefektetni, mégpedig józan szabályokat, amelyek saját szokásainkra, nyelvi különcködéseinkre inkább vannak tekintettel, mint az idegen szó eredeti kiejtésére, vagy leírt alakjára. A legjobb példa arra, hogy helyesírásunk meghatározóinak esze ágába se jut józanul cselekedni, a fudbal szó, melyet ma „helyesen” futball-nak kellene írni (ha már nem labdarúgásnak írjuk...). Az eredeti angol szó football, azaz láblabda. Helyes, a foot = láb, a ball = labda, vagy golyó, vagy gömb. Namost ugyebár, a magyar szóban a kettős o-t – logikus módon – u-nak írjuk (ennyi esze azért volt a helyesírási szabályokat teremtő „isteneknek”!). És ezután – a rabbit idézve – a szó legszorosabb értelmében is írhatnánk, ahogy akarjuk! De nem tesszük! A t megmarad t-nek, noha a t, a zöngés b élőtt, a kiejtésben önműködően és akaratlanul is zöngés d-re változik. Azután pedig a szó végén megmarad a kettős l, noha nincs ember a Földön, aki ennek a szónak a végén valaha is kettőzötten ejtette volna az l-t! Megint egy régi magyar filmet idézek: valamelyikben Ágay Irén olyan szépen mondja, hogy fudbal, hogy csak úgy zörög a d benne! Pedig annak nyolcvan éve, vagy több, és mi még mindig futball-t kellene, hogy írjunk! Persze nem a fudbal a legnagyobb gondunk, de ez a szó rámutat arra, hogy ezen a téren a helyesírásunkban hiányoznak a józan szabályok, azaz zűrzavar van!

            Nyelvünknek – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt most a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, terroristát és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk. Ez nem lenne túl nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Lényeges tudni, hogy azokban a nyelvekben, amelyekből ezek a szavak nagy valószínűség szerint a magyarba átszármaztak (például német, angol), a kettős mássalhangzó mindössze azt jelenti, hogy az előttük álló magánhangzót röviden kell kiejteni. Semmi esetre sem kell kettőzötten megnyomni, mint ahogy az a magyarban, a kettős mássalhangzóknál természetes. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik ki. Ez ellen is sürgősen tenni kellene valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges második mássalhangzót, mert amikor az már helytelen kiejtésre ösztönöz, akkor már nem csak fölösleges, hanem káros!  

            Az is megdöbbentő, de legalábbis elszomorító, hogy néha az idegen szavak helytelen kiejtésmódja kerül, nem csak az általános nyelvhasználatba, hanem a hivatalos írásmódba is. Nem tudom, ki terjesztette el, mikor és miért, hogy az angol szavakban megjelenő u-t mindig ö-nek kell ejteni? Hogy kerülhetett a nyelvünkbe a piköp, a löncs vagy a kecsöp?! Hiszen mindegyikbe a magyar a-hang való: pikap, lancs, kecsap! Ki találta ki, hogy a Nylon márkanevet nejlonnak kell mondani és írni, noha annak a háború óta nájlon a helyes kiejtése? Ezzel szemben – miután nem vagyok mereven következetes – nem sajnálom, hogy az interjú-ból kidobtuk a v-t, ami nem csak nehezítené a kiejtést, de a magyarban szokatlan betűpárost, a vj-t eredményezné.

            Mitől vált a francia ch zs-vé a rezsóban, noha a sofőrben az ugyanabból a szóból eredő ch megtartotta büszke, francia s-ségét? Egyébként a sezlon-ban is megmaradt magyar s-nek. Ha már a franciából vettük át az „újjászületést” és nem az olaszból, pedig tőlük indult el, akkor miért írunk és mondunk reneszánszt a röneszánsz helyett? A németben többnyire tisztázatlan, hogy mikor mondjuk az s-betűt sz-nek és mikor z-nek. Ezért van, aki a Samt und Seide szavakat (bársony és selyem) szamt und szájde-nak ejti, de általában a zamt und zájde kiejtést halljuk. És van aki a kettő között „egyensúlyozgat”. Azonban a franciában szabály, hogy az s-betűt akkor illetjük a magyar z-hanggal, ha két magánhangzó között ül, különben a magyar sz-nek felel meg. Tehát akkor sanszont kellene mondanunk és írnunk és nem sanzont.

            Nagyon szép dolog a magyar dz-hang. Noha sajnos sokan már nem használják, azaz kihagyják belőle a d-t, én szigorúan ragaszkodom hozzá: nyáladzik, hallgatódzik, kapálódzik, elharapódzik, rángatódzik, ringatódzik, stb. Viszont nem egésszen értem, hogy miért lett az olasz pizzából pidza, noha a helyes kiejtése picca?

            Sürgős, nyelvi nagytakarításra lenne szükség. Ragaszkodnunk kell saját betűinkhez, hangjainkhoz és ahhoz kell idomítanunk, amit átveszünk, ha már átveszünk valamit, nem megfordítva. Az idegen szavak írásmódjukkal történő átvétele – ami megköveteli a szó helyes kiejtésének ismeretét – úgy rondít bele saját fonetikánkba, mintha sáros bakanccsal lépnénk a fehér ágyneművel bevetett ágyba. Mint ahogy föntebb említettem, nem lehet egyidejűleg jobboldali és baloldali közlekedés! A facebook szigorúan fészbuk, az e-mail szigorúan ímél, stb.! Mint ahogy például a laser – teljesen helyesen – lézer lett, noha az eredetileg a fogalom hosszú megjelölésének kezdőbetűiből alkotott szó. De fogalom lett! Mindenki tudja, hogy mit értünk alatta, és száz angolnyelvű ember közül, valószínűleg öten se tudnák megmondani, hogy a laser minek a rövidítése. Íme: Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation. (Fényerősítés a sugárzás fölajzott – vagy fölszított – kibocsájtásával.)

            Gyimóthy Gábor,

            Zollikerberg, 2020 X. 25.