A svájci diplomácia - tegnap, ma és holnap (Mühlethaler Christián)

2012/01/24

- Köszöntés

- Dr. Csihák úrnak köszönhetően a meghívást szívesen elfogadtam. Ez számomra olyan, mint egy afféle búcsúfellépés; az idén ősszel négy év elteltével nemcsak a Magyarországon teljesített küldetésemet fogom befejezni, hanem 32 és fél év után a külügyminisztériumi állásomból is nyugdíjba vonulok és visszatérek Svájcba.
- Nem tudom, hogy Önöket számokkal zaklassam-e - ezért csak röviden: Svájc egy kicsi ország, lakossága mintegy 20 százalékkal kevesebb Magyarországénál (10 millióval szemben csupán 8 millió), területe több mint a felénél kisebb (93 000 négyzetkilométerrel szemben 41 000 négyzetkilométer). Valahogy mégis azt lehet mondani, hogy mindkét ország nemzetközi értelemben mintegy „ugyanabban a ligában játszik”.
- Másfelől Svájcnak ma mintegy 120 000 katonája van (néhány évvel ezelőtt ez több, mint félmillió volt) és kereken 100 országban képviselteti magát saját követséggel – ezen a téren nagy különbségek vannak: ez a szám Magyarország esetében láthatóan kevesebb. Hogyan lehetséges ez? Hogyan fér össze a diplomáciai képviseletek ilyen széles hálózata (ami vetekszik sokkal nagyobb országokéval) a relatív kicsi területtel és a lakosság kis számával? És miért pont egy ilyen semleges ország rendelkezik ekkora katonai létszámmal?
- Semlegesség: ez a kulcsszó: ne utrum – egy konfliktusban, egyik oldalon sem állást foglalni. Természetesen a semlegesség a hidegháború vége óta megváltozott. Azelőtt ott volt nekünk az „ellenség”, egyesek még emlékezhetnek a háborús időkre. Milyen ellenségünk van ma még? Milyen háborúk fenyegetnek ma minket? - konfliktus az van elég - de igazi háborúk már nincsenek.
És mégis: egy a krízishelyzetekre és csupán a védekezésre felállított hadsereg szemünkben továbbra is a semleges státusszal függ össze; ez úgymond a semlegességi érem másik oldala.
- És miért a diplomáciai képviseletek szoros hálózata? Miért tűnik úgy, hogy mi mindenütt jelen vagyunk? Bizonyos értelemben szintén a semlegesség az, ami miatt: nem tartozunk egyetlen nemzetközi szövetséghez (pl. NATO), egyetlen szupranacionális rendszerhez in statu nascendi (EU) sem – és ez kényszerít minket arra, hogy a világban mindenütt jelen legyünk. Ezen klubok egyikéhez sem tartozunk, és ezért kell magunk mellett beszélnünk. Ez az egyik oka, de nem az egyetlen, mint ahogy azt később bemutatom.
- Nos, visszatérek előadásom tényleges témájához, a svájci diplomáciához, annak történetéhez és fejlődéséhez az elmúlt 30 év során.
- Először bemutatom, hogy a svájci diplomácia az elmúlt két évszázad során hogyan fejlődött ki; ennek során a mi, jelenleg világszerte fennálló jelenlétünket is megvilágítom. - Ezután röviden saját pályafutásomra térek ki - nem azért mert saját magamról szeretnék beszélni, hanem azért, mert ezen a példán keresztül be tudom mutatni, hogy egy előmenetel hogyan alakul ki (nemcsak Svájcban, hanem a legtöbb fejlett országban a diplomáciai szolgálatok terén).
- A végén nézzük meg, hogy a diplomácia az utolsó évtizedekben hogyan változott, fejlődött. Ez az összehasonlítás saját tapasztalataimon alapul, de tükrözi, legalábbis így gondolom, azokat az általános változásokat, amelyek a mi szakmánkban merültek fel. - Legvégül természetesen a kérdésekre is kell, hogy maradjon egy kis időnek.

****

A svájci diplomácia története

- Addig az időpontig, amíg Napóleon a XVIII. század végén a régi kantonok államszövetségét elsöpörte, a mai Svájc elődállama teljesen kívülállónak számított Európában: az egyedüli nem arisztokratikus államszervezet: egy szövetség, mely többé-kevésbé független, kicsi államokból állt (egyenlőtlen jogokkal az államok szövetségén belül, közös jogi alap, az összes tagot magába foglaló szerződés nélkül). Nem volt központi hatósága (az egyes kantonok a környező országokkal való kapcsolataikban eredeti ősi érdekeiket követték).
Engedjék meg, hogy rövid kitérőt tegyek, és utaljak a Corvin Mátyás és a kantonok államszövetsége között létrejött egyezményre a XV. században. Ez a dokumentum a luzerni állami archívumban található, és Sólyom úr svájci állami látogatása kapcsán (2008. októberében) Bernbe vitték – és Martonyi külügyminiszter néhány hete egy a svájci kereskedelmi kamarának szervezett ebéd alatt kifejezetten felhívta rá a figyelmet. Azonban egy ilyen egyezmény teljes mértékben szokatlan volt, és a speciális érdekeit az egyes kantonoknak nem foglalta magában.
Visszatérve a kantonokból álló államszövetség 1798. évi bukásához: nem meglepő, hogy ez az államszervezet nem tartott fenn követségeket külföldön. Ez persze valós központi hatalom és közös külpolitika hiányában alig lehetett volna megoldható. Jóllehet előfordult néha, hogy a kantonok egyike delegációt küldött egy nemzetközi konferenciára és annak vezetője – anélkül, hogy ő minden „helyről” utasításokat és visszaigazolást kapott volna – aztán az egész kantonokból álló államszövetség nevében beszélt. Ez történt Münsterben 1648-ban, a 30 éves háború végén a westfáliai béke megkötése során a bázeli polgármester Wettstein esetében. De ez is kivételnek számított.
- A másik oldalon viszont volt néhány követség Svájcban (ebben az esetben egyoldalú diplomáciai képviseletről beszélhetünk; a legaktívabb közülük Franciaországnak az a követsége volt, amelyik Solothurnban székelt). A régi kantonok államszövetségének vezető politikusai azt a nézetet vallották, hogy a bilaterális kérdések könnyen – és első sorban sokkal olcsóbban - ezeknek a követségeknek az útján megoldható (a diplomáciai képviseletek tudvalevőleg pénzbe kerülnek és Svájc a mai napig is arról híres, hogy igen óvatos, ha pénzkiadásokról van szó!). Ezért azt gondolták, hogy a külföldi követségekről lemondhatnak. Egyébként az akkori diplomaták Európában az arisztokráciához tartoztak, és abból nekünk sohasem volt túl sok – és irántuk némi bizalmatlanságot tanúsítottak. Ebben az esetben egy bizonyos távolság alakult ki a diplomáciai működéssel szemben, amit nem republikánusnak, nem svájcinak tekintettek (ez a szemlélet Svájcban bizonyos körökben még ma is él!)
Talán emlékeznek néhányan, akik Svájcban éltek: 40 évvel ezelőtt egy az akkor legismertebb politikusok közül (a Kantonok Tanácsának tagja Broger, Apenzell Innerhodenből) úgy nyilatkozhatott, hogy Svájc számára a legjobb külpolitika, ha egyáltalán nincs neki. Mint mindenki más én is nevettem ezen a kijelentésen, de később rá kellett jönnöm, hogy a lakosság nagy része még mindig így gondolkodik. Ez a szemlélet még mindig nagy befolyással van arra a képre, amit a lakosság a diplomáciáról és a diplomatákról gondol.
- Vissza 1798. évre: Napóleon szétrombolta a régi kantonok államszövetségét az öreg államszövetséget és ezzel egyidőben létrehozott először egy helvét, republikánus egységállamot, egy a minden országrészben érvényes alkotmánnyal és ezzel egyidőben egy kormányzási feladatokat ellátó, amolyan központi hatósággal. Ezzel megvolt a feltétele az első diplomáciai képviseletek létrejöttének: természetesen az első követve az akkori idők politikai viszonyait Párizsban és a második Bécsben alakult. A diplomáciai jelenlét e minimális hálózatának kellett a következő 60 évben működnie! Másrészt 1860-ig közel 70 konzuli képviseletet hoztak létre. A mindenkori hivatalokat arra találták ki, hogy a fokozatosan beindult nemzetközi üzleti kapcsolatokat védjék, és – miután a konzulokat mindig a helyi üzleti életből verbuválták - jó ötletnek bizonyult, hiszen ez semmibe sem került a diplomáciai posztokkal szemben.
- A szövetségi állam létrehozása 1848. évben ezen keveset változtatott: nem akartak további követségeket külföldön.
Itt egy további rövid kitérő: 1848. június 24.-én Draskovics gróf, mint a magyar királyi birodalom első követe Bernben átadta Furrer szövetségi elnöknek megbízólevelét. Ezt megelőzte Kossuth levele, amelyben azt írta, reméli, hogy hazáját, mint független országot egy olyan ország ismeri el hamarosan, amely saját szabadságát ugyanaz ellen a hatalom ellen folytatott heroikus küzdelemben vívta ki. Magyarország 1849. augusztusi leverése után mindkét iratot (és ezzel Magyarország elismerését) mint teljesítettet ad acta helyezték.
- Csak 1867. évben került sor a következő bővítési körre: a német és olasz egységállam kialakulásával összefüggésben határozta el a szövetségi tanács (Bundesrat), a mi kormányunk, hogy külképviseletet nyit Berlinben és Torinóban (ugyanis Róma abban az időben még mindig az egyházállam és nem Olaszország fővárosa volt). Így a kantonok államszövetségét (mely időközben szövetségi állammá lett) a szomszédos országokban képviselték, a hálózat tehát négy külképviseletből állt.
- Ezek mellé 1882-ben USA, 1891-ben London és Buenos Aires jött. Így Svájcnak a XIX. és XX. század fordulóján 7 képviselete volt (és kereken 20 hivatalnoka a Berni Minisztériumban). Összehasonlításképp: Belgiumnak ezzel egy időben 28, Portugáliának 17 külképviselete volt. És ezek külképviseletek voltak nem pedig követségek; a svájci képviseletek élén csak egy miniszter állt – a követségeket és a követeket akkor csak a „nagyok” engedhették meg maguknak.
- Az I. világháború kezdetekor Svájc 11, a 2. világháború kezdetekor, 25 évvel később már 27 képviseletet tartott fenn – és ahhoz összesen 121 konzulátust. A 27 képviselet között volt Budapest is! Ausztriához való csatlakozás az „Anschluss” után 1938-ban természetesen már nem lehetett Magyarországot mellékakkreditálás útján Bécsből irányítani. Akkoriban a Stefánia úton béreltek ki egy épületet, amelyet aztán az 50-es évek elején megvásároltak, és amelyben mi még mindig dolgozunk illetve élünk!
- A II. világháború alatt egy fontos fejlődés ment végbe: az úgynevezett „jó szolgálatok” keretein belül, melyet Svájc, mint semleges állam ajánlott fel (jó szolgálat = más államoknak történő szolgálat és segítségnyújtás), a mi külügyminisztériumunk 43 állam körülbelül 200 jelöltjét vette át, amely abban állt, hogy azok érdekeit képviseltük azokban az országokban, mellyel ők háborúban álltak. Ez szintén a személyzet rendkívüli bővüléséhez vezetett.
- Itt zárójelben megjegyzem: biztosan ismerik azt a nevet, hogy Carl Lutz. Őt nevezték ki az utolsó háborús években, mint a mi budapesti konzuli szolgálatunk tagját, illetve vezetőjét a külföldi érdekek részlegére (ő nem a követségen dolgozott, hanem abban az épületben, amit az amerikaiak még mai is irodaként használnak, a Szabadság téren, és ő az angolok akkori rezidenciáján lakott a várban). Ő tehát a belföldi hatóságokkal szemben az USA és Anglia érdekeit képviselte, amely országokkal Magyarország háborúban állt. Lutznak sikerült az utolsó háborús hónapokban magyar zsidók tízezreit megvédeni a elszállítástól és a haláltól (a Dohnányi zsinagóga közelében található egy emlékszobor, az Egyesült Államok követsége előtt egy kis emlékmű – és 2010. nyara óta Budapesten a Duna part egy része az ő nevét viseli – idén március végén mi szintén lelepleztünk egy emléklemezt az egykori angol rezidencia épületén). A külföldi érdekek ilyen képviselete, mint mondtam, a diplomáciai személyzet erős növekedéséhez vezetett (ma már kevés ilyen jelöltünk van, pl. Iránban az USA képviselete és fordítva, USA képviselete Kubában Oroszországban és Grúziában, mindkét irányban).
- Az 50-es 60-as években a svájci képviseletek száma erősen megnövekedett a dekolonizáció eredményeképp. A mi akkori külügyminiszterünk Petitpierre úgy definiálta az „univerzialitást”, mint a mi külpolitikánk maximáját: mindenhol képviseltetnünk kell magunkat - de legalább ott, ahol ez lehetséges volt, és ahol ennek többé-kevésbé értelme volt. - Valami mindenesetre a 60-as évekig maradt ugyanaz: Svájcnak csak külképviselete és nem követségei voltak, melyek élén egy miniszter állt és nem pedig egy követ. Mint arra korábban utaltam, az előbbi a „nagy” országok számára volt korábban lefoglalva. De a dekolonizáció és az új államok növekvő magabiztossága nyomán nemsokára már csak követségek léteztek – és csak miután Bernben felismerték a növekvő hátrányait a mi kivárásunknak, adták minden külképviseleti vezetőnknek a követi címet (ez nem került sokba és ez volt a lényeges körülmény).
- 1956. a mi külügyi szolgálatunk szempontjából egy fontos dátum: felvételi versenyeket („Concours”-t elválasztva a diplomáciai és a konzuli karriert) vezettek be. Verseny kooptáció helyett, ez volt ettől fogva a jelszó. Mindenkinek kell egy esélyt kapnia, és nem mindig ugyannak a család fiainak és lányainak. Ilyen versenyek, a karrierek demokratizálásának céljával más országokban is előfordultak, úgy mint Franciaországban már sok éve). A rendszer még ma is érvényesül, és még mindig bejárati ajtó a karrierekhez. Nekünk Svájcban a múltban csak kevés „political nominees”-ünk volt, ahogy az amatőrdiplomatákat, többnyire az egykori politikusokat vagy sikeres üzletembereket a diplomáciában nevezik
- Az „univerzalitás” elve, mint ahogy azt Önöknek az imént körülírtam, az 50-es évektől kezdve napjainkig érvényesül. Ezt, mint azt kifejtettem a semlegességi státuszunk logikai következményének tekintjük. Jelenleg az univerzalitás 20 éve némi fejtörést okoz nekünk. Így Jugoszlávia vagy a Szovjetunió szétesése számos független állam kialakulásához vezetett. Fontos volt számunkra, hogy az új államokban képviseltessük magunkat:
- Jugoszláviából százezrek menekültek hozzánk, és ez volt és ez céljaink egyike, hogy lehetőleg sokan visszatérhessenek hazájukba – egy fontos oka a helyi képviseleteknek;
- A balti államok EU-tagokká lettek, ami igazolja szemünkben a diplomáciai jelenlétet;
- Sok új állam gazdasági potenciálja (földkincsek, energia) vagy tartós helyi feszültségek miatt fontos üzleti partner.
Következmény: egy növekvő személyzeti szükségletet kevésbé lehetet új kinevezésekkel kielégíteni; sok követségnek ezért csökkentenie kellet a diplomáciai munkatársak számát. És miután a követségek feloszlatására (az univerzalitás miatt) gondolni sem lehetett, számos konzuli képviseletet meg kellett szüntetni és tiszteletbeli konzulátussal kellett pótolni. Ez a folyamat tovább folytatódik; a személyzeti spórolások további intézkedéseiről később fogok beszélni.
- Egy szót a paradiplomáciai képviseletekhez: a kapcsolati irodák vagy a koordinációs irodák egy viszonylag új típusa a képviseleteknek (pl. egy speciális tematikára irányuló hatóság, rendőrség).
Egy speciális példa erre Taiwan; mint ahogy Svájcnak, a többi országnak is van képviselete ott, amelyet gyakran diplomatákkal lát el, ami nem minősül követségnek, miután a legtöbb ország a szigetországot nem ismeri el. Éppen ez a példa mutatja, hogy néha előnyösebb egy kapcsolati irodát fenntartani, ha a túl nagy hivataliságot el akarja kerülni az ember. Svájci rendszerünkben vannak úgynevezett koordinációs irodák. Ezek a fejlődési-együttműködési munkákra kialakított részlegek irodái, amelyek azokat a programokat hajtják végre, amelyekkel mi a fejlődő országokban rendelkezünk. Az utóbbi időben arra tértünk át, hogy ezek közül az irodák közül néhányat (ugyanakkora személyzeti ellátással) követségekké alakítunk át. Az átalakítás után ezek a követségekké lett koordinációs irodák ugyanazt a munkát látják el, mint korábban, de egy diplomáciai etiketten belül, amely számukra munkájuk során néha hasznos lehet (a diplomata státusz biztosítja számukra a függetlenséget).
És még egy új fejlődés: jelenleg már 5 úgynevezett Swiss-Nex-képviseletet hoztunk létre, jogilag tekintve ezek általános konzulátusok – de ezek egyedüli feladata a tudományos együttműködés Svájc és a fogadó ország között vagy a régió támogatása (egy Kínában, egy Indiában, kettő az USA-ban és egy Singapurban működik).
- Svájcnak jelenleg mintegy 100 követsége és 10 külképviselete vagy delegációja van nemzetközi szervezeteknél – és erre büszkék vagyunk, mint azt az imént megállapítottam. Másrészről a cserélhető személyzettel működő konzulátusok száma évek óta láthatóan csökken. A mi credónk így szól: a diplomáciai képviseleteknek olyan kicsinek kell lennie, amennyire lehetséges - anélkül, hogy hatékonyságát elveszítené. Ahol egy állam diplomáciai képviseletet tart fenn, az arra utal, hogy hol helyezkednek el a specifikus érdekei egy országnak. Amennyiben ezt az alapszabályt nem tisztelik, akkor ez szükségtelen kiadásokhoz vezet.
- E szakasz lezárásaként egy pár megjegyzés a diplomáciai képviseletekhez Svájcban A Bernben található általános kétoldalú képviselet mellet az államok Genfben külképviseletekkel is rendelkeznek (Európai ENSZ-székhely, ILO? WTO, UNHCR, WHO, IOM, Vörös Kereszt stb.).
Néhány évvel korábban Svájc nem engedte, hogy az ilyen külképviseletek vezetői Genfben berni követként is akkreditáltassák magukat. Ma ezt a lehetőséget a legkevésbé fejlett országok megkapják, abból a felismerésből fakadóan, hogy nekik túl drága lenne egy időben egy követséget Bernben és egy külképviseletet Genfben fenntartani. De minden más országra továbbra is az érvényes, hogy ők a berni kétoldalú követeket a genfi nemzetközi szervezeteknél akkreditálhatják, de fordítva nem.

*****

Mint ahogy azt említettem, most egy pár kitekintés a pályafutásomra – azért hogy Önöknek bemutassam, az általában érvényesülő feltételeit egy professzionális diplomáciai életpályának.
- Tanulmányok Én egy ideig teológiát hallgattam, majd középiskolai tanári diplomát szereztem és végül Master fokozatot a német irodalom és modern történelem területén. A karrier szempontjából döntő az egyetemi alapképzés; hogy mely területen történik ez, az lényegében mellékes.
- Felvételi verseny, 2 év képzési idő („Stage”) A felvétel 1956. óta évente egy verseny alapján dől el (cél: a demokratizálás, mint már említettem). Ezt én 1980-ban csináltam meg és aztán egy két éves képzést abszolváltam, abból az utolsó évet, mint „tanonc” Ottawában, Kanadában. Ma a képzést (hogy személyzetet „spóroljunk”) egy évre redukálták (abból 11 hónap külföldön van).
- 3 év Szaud-Arábia Általában a Stage utáni első évet a központnál töltjük el; így ismerjük meg a szervezetet, és sok kollégát, kolleginát a minisztériumban. Csodálkozásomra (és feleségemére) Szaud-Arábiába küldtek gazdasági és kereskedelmi kérdések illetékeseként. Az én példám mutatja a „training on the job” elvet, ahogy ezt ma nevezik: a diplomatáknak a lehető legrövidebb idő alatt meg kell próbálniuk egy új szokatlan területen szakértővé válni! Szaud-Arábia egy jó példa számos ország számára, mivel Szaud-Arábiában a diplomatáknak gyakorlatilag lehetetlen közeli kapcsolatot fenntartaniuk a lakossággal (nyelvi, kulturális, vallási akadályok folytán), ami az embert és családját arra kényszeríti, hogy bizonyos módon gettóban éljen.
- 2 év Csehszlovákiában A második poszt is külföldön volt. Prágában első munkatárs voltam. E közepes nagyságú követségen, első munkatársként igen sok területet kellett ismernem: politikát, gazdaságot, kereskedelmet, sajtót, kultúrát, képzést, stb., ami nem mindig volt egyszerű, mert ebben a pozícióban az egyes területeken soha sem szerezhet elég mély, kielégítő tudást az ember. Sajnos akkor sem engedték meg a politikai viszonyok, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljek a helyi lakossággal. Fontos tapasztalat volt Prágában az is, hogy két év egy posztra túl kevés; az embernek tapasztalatom alapján másfél évre van szüksége ahhoz, hogy kiismerje magát, kapcsolati hálózatát felépítse – és így a két év után az áthelyezés nem hoz hasznot. A legtöbb minisztériumban a bevetés ideje négy év – mint ahogy több mint 500 évvel ezelőtt az első állandó külképviseleteknél, és már a felső itáliai államok közötti képviseleteknél is.
- 5 év Bonnban, mint kulturtanácsos Németországban Három külföldi poszt a karrier elején, abszolút nem jellemző. A kulturális munka számomra nagyon sok tapasztalatot hozott és a családom számára is megvolt az az előnye, hogy normális életet élhettünk, kapcsolatunk volt a környező világgal, és hozzáférésünk normális iskolákhoz stb. Sok diplomáciai szolgálatban a „kulturális” feladatkörről úgy tartják, hogy az a karriert nem támogatja. Az én példám mutatja, hogy ez nem minden esetben feltétlenül igaz! Még ma is olyan ismeretségekből élek, amelyet akkor szereztem.
- A „személyzet kiválasztási és képzési” részlegének vezetője a minisztériumban 12 évet töltöttem külföldön, míg végül, mint kiválasztási és képzési vezetőként visszatérhettem a központba. Valahogy ez a poszt szorosabb összefüggésben állt a pedagógiai alapvégzettségemmel. Ez tehát nem csak földrajzilag, hanem tartalmilag is egy visszatérés volt a gyökerekhez. Ebben a funkcióban eltöltött három és fél évben sok új intézményt vezethettem be, assesment centers, célmegegyezéses ciklusok, curricula stb.
- Az öt év, amelyet azután diplomáciai felügyelőként dolgozhattam, mint a legtöbb feladatom, nem tartozott karrierem standard területeihez. De valószínűleg ezek voltak a legérdekesebb évek idáig. Felépíthettem az intézményeit, és azután két hetente 50 szemlét tarthattam valahol a világon. Ezek az évek azonban igénybe vették mind a családomat, a magánéletemet, és az egészségemet. Ezek azok a területek, ahol minden karrierdiplomatának egyszer áldozatot kell hoznia, amelynél a környezet, a család stb. a karrierért a karrierrel fizet.
- Követ 4 évig Szöulban, Koreában Először kellett követi bevetésem során két gyermekemet a három közül Svájcban hagynom. A legfiatalabb, három évig velünk jött. Az egész nem volt ideális – de ez mutatja, ahogy mondtam, hogy a családnak a szülők karrierlépéseiért kell fizetnie. Koreában a gazdasági területen történő bevetés volt nagyon fontos. Ez rámutat arra, hogy minden külképviselet vezetőnek egy új poszton gyorsan ki kell találnia, és definiálnia, hogy hova akarja a hangsúlyt fektetni a munkájában – egy feladat, mellyel az első hét alatt meg kell küzdenie.
- 4 év Canberrában A különös kihívás Ausztráliában abban állt, hogy én még összesen 7 csendes-óceáni szigetállam illetékes követe is voltam (mellékakreditáció), egy megélt példa a már sokszor említett szolgálatunk „Univerzalitás- maximájára”: Nsuru, Kiribati, PNG, Tuvalu, Vanuatu, Marshall szigetek, Solomon szigetek voltak az „én” további országaim. Ismét a hazámtól való távolság (32 óra ajtótól ajtóig) volt az, ami a posztot megnehezítette. A betegségeket a családban vagy a gyerekek nehézségeit a távolból aligha lehet leküzdeni. Cserébe az életminőséget alig lehetett felülmúlni. Egy további szót ejtenék a 4 éves periódusról, ami (nem csupán a svájci diplomáciai szolgálatban) szabály; csak néhány országban ismert a háromévi kiküldetés, de akkor megvan az a lehetőség, hogy azt egy évvel meg lehet hosszabbítani. A rövid kiküldetés elsősorban energiapazarlás, a hosszabb kiküldetés ugyanazon a helyen nem gazdaságos, mert egy bizonyos idő után az élesség, mellyel a fogadóországban az eseményeket elemezzük, megkopik. Az angolok ezt a veszélyt úgy nevezik, hogy „becoming native”- és ha ez beáll, akkor a követ saját minisztériuma számára veszít a hasznosságból.
- Budapest, Magyarország Három és fél éve dolgozom immár itt Magyarországon. Ez a poszt az én kívánságom volt! Ez általában úgy néz ki, hogy a karrierben eltöltött évek száma növeli kannak az esélyét, hogy oda helyezik az embert, ahová szeretné.

*****

Most vessünk egy pillantást a diplomácia utolsó 200 évére - és különösen arra, ami az elmúlt 30-40 évben változott.
Ezt én rövid tematikus blokkokban teszem, és úgy térek át egyikről a másikra, hogy a számomra fontosnak tűnő témát/ területet taglalom. Megfigyeléseimet a saját tapasztalataimból merítem (úgy, hogy tudom, más szolgálatokat teljesítő kollégák hasonló tapasztalatokat szereztek). Kiegészíthetném ezt azzal, hogy a legtöbb változás még nem zárult le.
- Bevezető megjegyzés: az öregebb diplomaták gyakorlatilag mindig azt mesélik, hogy a saját szakmájukban negatív változások mennek végbe, és valószínűleg a diplomácia aranykora lezárult. Ez a szemlélet emberi - Önök néhány megjegyzésemet valószínűleg cum grano salis értik, egy szemernyi sóval, vagyis nem mindig véresen komolyan.
- Nincs nemzetközi változás anélkül, hogy az közvetlenül ki ne hatna az összes résztvevő állam nemzeti belpolitikájára – és fordítva nincs belpolitikai változás, nemzetközi kapcsolat vagy konzekvenciák nélkül. Ez egy központi megállapítás a jelenkori politikai élethez. Minden nagy tématerületet globálisan, de legalább regionálisan kell megközelíteni (ENSZ, EU stb.); a szeparált vizsgálat már nem lehetséges. Papíron ez egy további jelentőséggel ruházza fel szakmánkat - majd meglátjuk, hogy ez tényleg így van-e vagy sem. De engedjék meg, hogy megismételjem azt az alapvető megállapítást: a belpolitika mindig külpolitika is, és fordítva. „Fukushima mindenhol jelen van”! – ahogy azt mi nem sokkal ezelőtt láttuk: a szennyeződések nem állnak meg határnál, a bűnügyi szervezetek nemzetköziek, az energiával országokon átnyúlva kereskednek, minden közlekedési tervezés hasztalan, ha a kapcsolódás a nemzetközi közlekedéshálózathoz hiányzik. Következtetés: a külügyminisztériumban 30 évvel ezelőtti tanítómestereim ma megdöbbennének azon, hogy mely további területeken aktívak manapság a diplomaták. A megfelelő lista egyre hosszabb és hosszabb lesz.
- 200 évvel ezelőtt annak esélye, hogy a diplomáciában egy feladatot megkapjon az ember, anélkül, hogy az arisztokráciához tartozna, gyakorlatilag nulla volt. Akkoriban egy tényleges tevékenység ezen társadalmi osztály számára általában a kivétel volt – abban az esetben, ha ők elfogadtak egy diplomáciai feladatot, az azért volt, mert ezzel kapcsolatot köthettek, ami státuszukkal egybevágott. A diplomácia számukra nem volt karrier; következésképp nem volt semmilyen specifikus előkészítés vagy kiképzés: ők elfogadtak egy pozíciót és biztosan tudtak forogni azokban a körökben is, amelyhez otthon is hozzá voltak szokva.
Ma az arisztokrácia a karrierben inkább kivétel. Különösen a 2. világháború óta a középosztály („burzsoázia”/ adják a legtöbb diplomatát. A diplomáciai karrier ma egy olyan karrierlehetőség, mint más is, és ez egy speciális kiképzést, és egy életen át tartó (mindenekelőtt „training on the job”) továbbképzést von maga után. Így a karrier egy általános ”demokratizálásáról” beszélhetünk. A demokratizáláshoz az a tény is hozzájárul, hogy a mai diplomata hazáját képviseli valamennyi fazettájával (beleértve tudomány, kultúra stb.) és nem mindenekelőtt vagy kizárólag egy hercegségét, mint ahogy így volt ez a 19. századig.
- A fejlődés e következménye annak is betudható, hogy a mai diplomatának a közvélemény változását is figyelemmel kell kísérnie hazájában, mint ahogy a fogadóországét is. Mi mint az összes ország diplomatái felismertük, hogy napról napra tudnunk kell, amit otthon mondanak, vagy a médiában leírnak. Ezért is áll minden követségen minden reggel korán egy körülbelül 60 oldalas sajtószemle rendelkezésre, amely tartalmazza a legfontosabb cikkeket a nyomatatott svájci sajtóból. Ennek elolvasása sok időt rabol el az ember idejéből, de megkerülhetetlen; fontos, hogy ami a hazai napi aktualitást illeti, naprakész legyen az ember!
- Az új kommunikációs eszközök a napi munkát erősen megváltozatták. Távirat, telefon, telex, fax, internet, sms – a technikai fejlődés drasztikusan lerövidítette a reakcióidőt – és a reakciókkal kapcsolatos várakozásokat is; a diplomata manapság a központból bármikor elérhető. Ennek az a következménye, hogy a diplomata hivatalnok egyre kevésbé tudja maga eldönteni, hogy mit akar tenni, vagy hogyan akar eljárni, mely feladatot részesíti előnyben. Ez azt jelenti, hogy a külföldi képviseletek önmeghatározása folyamatosan csökken.
- Ehhez hozzájárul az is, hogy mi diplomaták sok esetben a közvetítői funkciót veszítettük el két ország döntéshozója között. Egyre gyakrabban állnak ők közvetlen kapcsolatban egymással, látogatják meg egymást, nyúlnak telefonhoz, és diplomata, akinek ez lenne valójában a feladata, kívül marad. Alkalom adtán ő boldog lehet, ha őt utólag informálják arról, amit megbeszéltek. Mint diplomata ezt sajnálhatja, de ez egyszerűen a modern kommunikációs lehetőségek következménye; ezért a „rendkívüli és meghatalmazott követi cím” jól hangzik, de annak háttere hosszú idő óta nem adott már.
- Egy további megjegyzés az új kommunikációs technikához: a világhálóhoz való általános hozzáférés sok előnyt hozott magával, de problémákat is: pl. naponta 50- 60 új mailt kapok, és napról napra látom, hogy ez a szám csak növekszik. Az új I-eszközöknek köszönhetően mindenki mindenkivel tudatni akarja, hogy mit tett. Sok diplomata, ha megír egy beszámolót, fontosnak tartja, hogy cc-példányokat küldjön kollégáinak - mint egy tyúkanyó, aki kotkodácsol, ha tojást hoz. Én abból indulok ki, hogy a legtöbb diplomáciai szolgálatban világszerte ismert az információáradat jelensége. És ismert az is, hogy a kérdést feltevők többnyire a következő percben várják a választ.
Mit tegyünk? Egyszerűen töröljük a mailt? 30 év után sem teszem ezt szívesen; mert így fontos információt veszíthet el az ember, egy kicsi, de fontos mozaikdarabot az összképből, amelyet igyekszik az ember naprakészen fejben tartani. A leírtak alapján nem marad más, mint próbálom olvasni – vagy legalább ellenőrizni, hogy miről szól a beszámoló.
Egyszer készítettem egy tesztet; négy Athénban töltött munkanap után, - a napi munka mellett – másfél napra volt szükségem ahhoz, hogy minden bejövő mailt ellenőrizzek, az abból adódó feladatokat elintézzem.
Eredmény: A diplomaták folyamatos információs áradattól szenvednek. Tolsztojra hivatkozva kérdezhetném: mennyi információra van szüksége az embernek?
- A globalizáció és az új kommunikációs formák a diplomaták napi munkáját erősen befolyásolják. Néhány évvel ezelőttig a beszámolóírás a követ prioritási listájának a legtetején állt (sőt sokan ezt a területet kizárólag maguknak tartották fenn). Ma mindenki tudja, hogy a tömegmédiával nem versenyezhet, hiszen az ma az összes információt közel egy időben juttatja el minden irodába. Ahhoz, hogy egy beszámolónak manapság nagyobb értéke legyen, további elemzéseket, a döntéshozók belső köreiből származó további információkat kell tartalmaznia – és a beszámolónak olyan nemzeti perspektívákat és érdekeket is figyelembe kell vennie, amit a CNN vagy más hírszervezet nem tud szállítani. Csak az ilyen többlettel rendelkező beszámolónak van esélye arra, hogy elolvassák. A beszámolóírás kontextusában is érvényesül Talleyrands ismert mondása „surtout pas trop de zèle” („csak ne túl serényen”!) Elvégre a minőség és nem a mennyiség a fontos!
Lényeges azonban maga az a megállapítás, hogy a beszámolóírás veszített a súlyából. A jövő történészgenerációi sajnálhatják ezt, mert így sok forrás elvész.
- A Wikileaks (diplomáciai esemény illegális közzététele; viccesen néha „leakipediáról” beszélek) vajon befolyásolja a diplomáciai munkát?
Ez egy eldöntendő kérdés – amit én ezt igennel válaszolnék meg! Hogy lehet pl. ma egy beszámolóban egy politikus ügyes pszichogrammját megtervezni? Hogyan lehet egy politikai értékelést „ha” „de” nélkül megfogalmazni – anélkül, hogy biztosak lennénk abban, hogy a szöveghez való hozzáférés korlátozott? Hogy védheti meg az ember a saját hírforrásait? Ki fog hinni egy olyan írónak, aki személyes viszony kialakítására törekszik azért, hogy „insider-informaciókat” kapjon, majd az információ kiszivárog. Hogyan lehet politikai vélekedéseket papírra vetni – azzal a kockázattal, hogy azt kis idő múlva egy széles publikum előtt ismertté teszik. Elmondható, hogy a jövőben már nem lehet a központnak nyíltan megmondani, honnan jönnek az információk, kivel beszélt az ember. A személyes szférák a célzott nyilvánosságra hozatallal megsérülhetnek; az irattárban lévő diplomáciai dokumentumokba történő időleges betekintési tilalmak nem ok nélkül álltak fenn!
A diplomáciának szüksége van alapvető mértékre a diszkréció és a bizalom terén. Az I. világháború után Wilson elnök követelésének egyike abban állt, hogy a titkos politikának véget kell vetni; mindennek teljes nyilvánosság mellett kell megtörténnie, (a háború ugyanis azért robbant ki, mert titkos szövetségi ígéretek valóssá váltak, miután bizonyos feltételeket teljesítettek. Az akkori optimizmus azonban nem szüntette meg a titkos diplomáciát – de a Wikileaks most hirtelen a wilsoni követelést indirekt mégis érvényesítheti!
A diplomácia történetében mindig voltak repedések, és garancia a papírra, vagy számítógépbe írt tartalom megbízhatóságért, soha nem létezett – de most egy alapvető feltétel változott meg. Sajnálatos módon! Továbbra is meg kellene adni a lehetőséget kapcsolatoknak, anélkül, hogy azt rögtön mindenki megtudja, bizonyos témákat bizalmasan kellene megtárgyalni mindkét fél érdekében. Ha mindenkinek azonnal elmesélem, hogy mit fogok tenni, a hatás már részben elveszett.
- A megnövekedett mobilitás fontos változáshoz vezetett. Kétszáz évvel ezelőtt napokba vagy éppenséggel hónapokba telt, míg egy másik országban értünk, hogy ott közvetlen beszélgetéseket folytathassunk. Ma vonatok, autók és repülőgépek biztosítják ezeket a lehetőségeket. A én szövetségi tanácsosom (= miniszter) vagy hivatalvezetőm meg tudja azt tenni, hogy ebéd után Bernből megérkezik, és késő délután Budapestet ismét elhagyja. Így sok politikus tárgyalásait személyesen folytatja le.
- Svájcot a magyar elnökség ideje alatt Magyarországra, az informális miniszteri találkozókra mindig meghívták, annak ellenére, hogy Svájc nem EU-tag,. Így Svájcnak meg van arra a lehetősége, hogy ilyen módon részt vegyen a beszélgetésben és arra, hogy érdekeire ügyeljenek. 50 évvel ezelőtt egy ilyen helyi jelenlét még nem lett volna lehetséges. Az, hogy a növekvő mobilitás a diplomaták marge de manoeuvre-t csökkenti, egyértelmű.
- Korábban utaltam arra, hogy a bel- és külpolitika ma összefüggésben állnak; mindkét terület állandó interakcióban áll egymással. Ez oda vezetett, hogy egyre több és több minisztérium és közigazgatási részszerv állított fel olyan részlegeket, melyek nemzetközi kérdésekkel foglalkoznak. Munkájukban ezek az egységek néha elfelejtik, hogy a külügyminisztérium feladata a kormányzati ágak valamennyi nemzetközi tevékenységének felügyelete és koordinációja. Manapság megfigyelhető, hogy ezek a nemzetközi részlegek (akiknek nem ritkán jókora egojuk alakult ki, és azon a véleményen vannak, hogy ők a nemzetközi területeken ugyanilyen jól és önállóan képesek eljárhatnak) kapcsolatba lépnek más országok részlegeivel, anélkül, hogy a külügyminisztérium vagy a követség tudna erről. Tudom, hogy a magyar Külügyminisztérium is találkozott néha ilyen problémákkal.
Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a szakértelem, a tartalmi tudás ezeknél az egységeknél van, nem a külügyminisztériumnál vagy a követségnél. Amivel mi rendelkezünk az a tapasztalat és a taktikai arzenál. Az ideális természetesen az lenne, ha a szakminisztériumok kompetenciáját a külügyminisztérium kiváltságával összekötnék, és a taktikát az összérdekek figyelembevételével dogoznák ki.
- Megengedhető az az eretnek gondolat, hogy a központban lévő otthoni diplomaták ismeretei eléggé kihasználtak-e. Nem sietem el a választ.
Először is hangsúlyoznom kell, hogy mennyire fontos a diplomaták oldaláról, hogy annak a jelentőségét, amit országuk külpolitikája érdekében tesznek, ne értékeljék túl. Én a fiatal kollégákat pl. mindig óvtam attól, hogy a fogadó állam fontosságát ne értékeljék túl. Csak a minisztérium rendelkezik, ahogy ezt a katonák mondanák „helikopter view”-val, megfelelő rálátással; a diplomaták a helyszínen gyakran túl közel vannak a történésekhez és annak, amit tesznek vagy írnak, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ők alkalomadtán frusztráltak, ha a központ (feljebbvaló érdekek miatt) tanácsaikat nem követi.
Visszatérve azoban a bevezető kérdéshez: a minisztérium a mindennapi munkájában a diplomáciai képviseletek értékeléseit megfelelően figyelembe veszi? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindig. A diplomáciának ezt egyszerűen akceptálnia kell, ez hozzátartozik a pozíciójához. Vannak ugyanis más elemek, amelyek a döntéshozók rendelkezésére állnak, azonban a diplomáciai fronton nem ismertek. Nem a diplomatáknak kell a politikai döntéseket meghozniuk; ők előkészítik, segítik azt átültetni, de többet nem tesznek.
- A gazdaságági kérdések ma központi szerepet játszanak a diplomaták mindennapi munkájában. 30 évvel ezelőtt az első külképviseleti vezetőim elcsodálkoztak volna azon, mennyire fontossá vált manapság ez a terület.
A saját exportipar, a svájci cégek Svájcon kívül történő működése , a Svájcban történő beruházások vagy az, hogy nemzetközi vállalkozások főrészlegei Svájcba jöjjenek –mind a képviseletek központi feladatai közé tartoznak. Országunk gazdasági és a pénzügyi területen fennálló erős helyzete az egyik oka annak, hogy miért fontos nekünk, hogy mindenhol a világban jelen legyünk – korábban már utaltam az „univerzalitás” elvére.
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban: rendszeresen vannak látogatóim, akik a magyarországi üzleti és a beruházási lehetőségek után érdeklődnek. Rendszeresen írunk beszámolókat a jogszabályi változásokról, olyan szervezeteket támogatunk, amelyek kapcsolatokat ajánlanak fel svájci vállalkozásoknak és üzletembereknek (ipar- vagy kereskedelmi kamara, Swiss Business Club, Svájci szervezet a kereskedelem támogatására stb.) – és megpróbálunk olyan cégeket támogatni, amelyeknek jogait a fogadó államban nem tisztelik.
A diplomata sok tekintetben tehát lobbistává is vált. Egyes üzleti területek (pl. gyógyszeripar) vagy egyes cégek javára (pl. kiírásoknál történő egyenlőtlen elbánás esetén) történő lobbizás a normális feladatok közé tartozik. Magától értetődő, hogy az euro zóna területén manapság központi feladattá vált az adósságkrízissel és a pénzügyileg megromlott helyzetű országokkal történő foglalkozás. .
A biztonsági kérdések egy további olyan speciális területet jelentenek, melynek jelentősége szintén megnőtt: egy terület, amelyet a múltban mindenekelőtt katonák láttak el, központi döntések alapján. Ma a biztonságpolitika (globális, regionális) központi feladattá vált, melyet minden képviseletnek, a kicsiknek is, az összképet tekintve kell figyelembe vennie. Az elmúlt 200 év további fontos fejlődése, hogy a diplomácia szabályait kodifikálták. Ősidők óta voltak íratlan szabályok, azzal az alapvető szabállyal „nem ölheted meg és nem eheted meg a követet és a követség kézbesítőjét”. Ma általánosan elismert a 1815-ös Bécsi Kongresszussal megkezdett és az úgynevezett Bécsi Konvencióval a XX. század 60-as éveiben befejezett diplomáciai szabályrendszer,.
A szabályok ténylegesen fontosak! Vegyük „aciennité” az elvet, amely kiköti, hogy az elsőbbség kérdését (pl. ceremóniáknál, étkezéseknél, nyilatkozatoknál) a szolgálati helyre érkezés dátuma határozza meg - és nem a GDP vagy bármely állam katonai ereje. Ehhez egy anekdota: a XVII.sz.-ban Londonban volt egy fegyveres utcai harc néhány halottal, amelynél azt a kérdést kellett tisztázni, hogy kinek a díszhintója hajthatott be elsőnek a királyi palotába (ha jól emlékszem, ez a francia és a svéd követségi hintó volt). Sajnos ezt a szabályt egyre inkább áthágják – és a magyar hatóságok tolerálják ezt, amit én sajnálok. Fontos lenne, hogy a nem egyenlő fontosságú, nagyságú és gazdagságú z államok és képviselőik is azonos szinten érintkezhessenek és az amelyik megbízólevelét előbb adta át, az előnyt élvezzen azzal szemben, aki egy nagyhatalmat képvisel.
- „Public Diplomacy” kulcsszóvá vált manapság az egész diplomáciai működésben. A XIX. században egy diplomatának azt kellett megpróbálnia, hogy közvetlen befolyást érjen el a döntéshozóknál, általában az udvarnál. Ezzel ellentétben manapság a diplomatának meg kell próbálnia a médiában befolyást szerezni, a médiában megjelenni, vagy hivatkozási alapul szolgálni – és ilyen módon hatni a politikusokra és döntéshozókra. Következésképp: míg korábban egy diplomata megpróbált az újságíróktól és a médiától lehetőleg távol maradni, addig ma meg kell próbálnia velük kapcsolatban maradni. A modern diplomata a hazájának a PR menedzserévé vált. A diplomatának minden alkalmat meg kell ragadnia annak érdekében, hogy a televízióban megjelenjen, interjút adjon vagy bárhol az országáról beszéljen.. Ha ezt nem teszi, akkor nem jól végzi a munkáját!
További következménye ennek, hogy a diplomatának szintén meg kell próbálnia, a lakossággal (viszonylag) közeli kapcsolatot tartani a fogadó államban és a hazájában egyaránt. Végül meglepő, de ma a diplomatáknak a hazájukban is hozzá kell járulniuk a nyilvánosság külpolitikáról történő tájékoztatásához. Ezért nekünk a médiával is össze kell dolgoznunk odahaza.
Különösen fontos tehát, hogy a diplomata a fogadó államban felhívja magára és az országára a figyelmet. Ha a diplomata csak azzal tűnik ki, hogy a kijelölt úton halad, akkor valami nincs rendben. Az otthonról érkező riportokat akceptálnia kell, a különböző alkalmakra szóló meghívásokat el kell fogadnia és természetesen a lehetőséget is, hogy, a saját munkájáról vagy a hazájáról beszélhessen (én is ezért vagyok ma itt!).
- Beszédek, prezentációk, jelenlétek – ezek is mind a mindennapi rutinhoz tartoznak. A külképviselet vezetőjének állandóan eltökéltnek kell lennie arra, hogy olyan rendezvényeken vegyen részt, amelyen ő, mint egy dekorációs darab jelenik meg. Ennek így kell lennie, ez hozzátartozik a Public Diplomacy-hoz, ezt egyszerűen elvárják, akkor is, ha annak értelmében újra meg újra kételkedünk. A munka ezen része különösen a kis követségek számára, mint az enyém, probléma, míg a közel 100 kiküldött dolgozóval rendelkező amerikai követnek nem; ott mindig akad valaki, aki a szövegeket és a Bullet-Point prezentációkat előkészíti (– nekem ezt majdnem mindig egyedül kell elkészítenem).
- A követek és azok teamje rendezvény-szervezőkké is váltak – gondoljanak csak arra, amit az imént a „Public Diplomacyról” mondtam. A rendezvényeken, sporteseményeken (úgy nevezett Public Viewing), divatbemutatókon, mindenféle kulturális eseményeken számos lehetőség nyílik a nyilvánosság előtti előadásokra (amelyeknél gyakran a valódi szervezőt kell támogatni, amely történhet akár egy üveg bor és pogácsák mellett egy megnyitón vagy egy kiválasztott catering szolgáltatás mellett.) Minden követségnek megvan erre a pénzügyi forrása – egyeseknek több, másoknak kevesebb. A képviseletek feladatát „biblikusan” is kifejezhetjük: mindig arról van szó, hogy kevés költségvetéssel viszonylag nagy hatást érjünk el, mert az ilyen támogatás utáni kereslet (ellentétben a rendelkezésre álló eszközökkel) állandóan nő.
- A multilaterális diplomácia jelentősége megnőtt. Én magam nem rendelkezem erre vonatkozó tapasztalattal, de ezt mindenképp meg kell említeni. Ami a két világháború között a Népszövetséggel elkezdődött, az ma fontos részévé vált a diplomáciának. Egyedül Genfben az ENSZ európai főnegyedében, nemzetközi szervezetek tucatjai működnek.
Ehhez hozzáadódik még a szupranacionális terület, ami egy speciális területe a modern diplomáciának. Svájc ugyan nem tagja az EU-nak; fejlődésünk azonban sok területen összefüggésben van azzal, amit Brüsszelben döntenek. Ezen területek növekvő jelentősége egy oka annak, hogy a bilaterális képviseletek kétségkívül jelentőségüket vesztették. Mindkét területnek, a multilaterálisnak és a szupranacionálisnak is megvannak a saját szabályai, technikái és nyelve. A karrierben történő specializálódás utolsó és általános kérdésére még visszatérek röviden.
- Megváltoztak a karrier kilátások is: amíg 50 évvel ezelőtt valaki a pályája elején biztos lehetett abban, hogy a követként vonul nyugdíjba, addig ra ez már megváltozott! Ma úgynevezett assessmentek (vannak kollégák, akik utálnak engem azért, mert a minisztériumban bevezettem ezt az intézményt) vannak a döntő karrierlépések előtt. E folyamat során a diplomatáknak tesztsorozatot kell végigcsinálniuk (pszichológiai profil, stresszhelyzetekben történő reakció, csapattevékenység stb.). A szakértők az eredményt kiértékelik és ajánlást adnak arról, hogy valaki magasabb feladatok elvégzésére alkalmas-e vagy sem. Ha az eredmény negatív, és egybevág más értékelési sémákkal (felettesek potenciális értékelése, szemlék, kvalifikációk), akkor nem lesz további felemelkedés a diplomata karrierjében. Miért ezek a magas elvárások? A tapasztalatok megmutatták, hogy nem minden diplomata alkalmas nagyobb felelősséggel járó posztok betöltésére. A gyakorlatban soha nem a intellektuális potenciálról van szó; ezen a területen ismereteim szerint soha nem volt probléma. Kérdőjelek a személyiségi profilnál, a kommunikációs képességnél, a stressz-tűrésnél, a krízishelyzetekben történő fellépés stb. esetén adódnak. Ezeket a tényezőket ma már egyre nagyobb mértékben veszik figyelembe a kiválasztás során – ezek azonban a tapasztalat alapján csak a munkavégzés során mutatkoznak meg igazán; ezért vannak az assessment-ek is.
- A diplomáciában a formalizmus mellett tradíció is csökkent. Ez egyik oldalról örvendetes; példaként említem a közlések módjának (egy email a követtől az államtitkárnak, ez korábban elképzelhetetlen lett volna) leegyszerűsödését.
Vannak sajnálatos veszteségek is! Egy példa: az újonnan jött külképviseleti főnökök korábban egy udvariassági látogatást tettek minden munkatársnál és munkatársnőnél. Természeten ez időigényes, különösen manapság, amikor a helyszínen 60-70 kolléga dolgozik, nem csupán pár tucat, mint korábban.
Sok kolléga valószínűleg már nem is ismeri ezt a tradíciót, vagy úgy tartják, hogy ehhez túl sok idő kell. Ez sajnálatos: ezek a rövid látogatások (30 percesek) ideális alkalmat biztosítanak ahhoz, hogy megfelelő képet kapjanak a helyszínen azokról a fejlődésekről problémákról, amelyekkel a munkatársaknak a saját posztjukon meg kell birkózniuk Az EU is valószínűleg bűnös ebben a változásban: az EU-s külképviseleti vezetők ugyanis minden két hétben automatikusan látják egymást az üléseknél. Nekik nem kell udvariassági látogatásokat tenniük. A nem-tagok, mint amilyen Svájc természetesen jobban rászorulnak erre. Ha már az EU-követekről beszélünk, akkor megemlítem, hogy Budapesten 25-en vannak. Ennek a csoportnak számos lehetősége van arra, hogy magukról közvetlenül informálják a döntéshozókat; a miniszterek meghívják őket, vagy ők maguk hívják meg a prominens személyiségeket briefings-re vagy munkaebédre. A meghívásukat aligha utasítják el – mert az EU-nak egyszerűen túl nagy a súlya! A nem EU-országok külképviseleti vezetőinek ez sokkal nehezebb. Én ezért is kezdeményeztem Budapesten az úgy nevezett „Non-Group” megalakulását, amihez ma Japán, Korea, Ausztrália, Kanada, Dél-Afrika, Argentína, Norvégia és Izrael kollégái és kolleginái tartoznak – együtt mégiscsak van némi súlyunk és ezáltal meghívhatunk „magasabb sorból” való személyiségeket.
- Gyakran feltett kérdés, hogy melyik a jobb specialistákat vagy generalistákat alkalmazni.
Nos, egy diplomáciai szolgálat sem tud specialisták nélkül meglenni. Minden nap kapok tudósításokat az ENSZ-külképviseletünktől New Yorkból, az OECD- külképviseletünktől Párizsból és az EU-stól Brüsszelből: habár én, diplomataként most már több mint 30 éve dolgozom, gyakran nem értem, hogy azokban miről van szó. Ez, ami azt illeti az EU-val kapcsolatban áll fenn: oldalak tele akronymmel, tudósítások számomra ismeretlen változásokról – csak egy specialista tud ilyesmit írni, és a másik oldalon persze megérteni is. A munkatársak és munkatársnők túlnyomó többsége generalista. Olyan generalisták, akiket állandóan arra treníroznak, hogy a kvalitásukat még jobban tökéletesítsék. Ez nem csak a svájci szolgálatra, hanem a magyarra is igaz: mindkettőnek túl kevés a munkatársa és munkatársnője ahhoz, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy sok specialistát alkalmazzon. (USA-nak ez pl. lehetséges, több mint 300 alkalmazott dolgozik budapesti követségen!)
- Egy megjegyzés a női diplomaták alkalmazásához. Ennek a hagyománya viszonylag új; habár a mi rendszerünk az 50-es évektől alkalmaz diplomata nőket, számuk arányosan korlátozott maradt.
Mi manapság a pozitív diszkrimináció elvét alkalmazzuk, és megpróbálunk nagyobb esélyt adni a nőknek a felvételi versenyen. Megkérdezhetnénk, hogy ez korrekt-e így – én személy szerint egy kissé régimódi vagyok, és úgy gondolom, hogy ez nem az; de ez most nem ilyen egyszerűen működik.
Budapesten a női külképviselet-vezetők számszerűen nagy csoportjával rendelkezünk (ezek közül olyan fontos országokéval, mint pl. Kína, USA vagy számos európai országé) - összesen körülbelül 15-tel.
Adódnak speciális problémái a női diplomatáknak? Biztosan nehezebb nekik, az anyaságot és a karriert egy kalap alá hozni. Ámbár manapság olyan intézmények és alapelvek léteznek, amelyeknek ezt meg kellene könnyíteniük (bölcsődehelyek, hosszú szülési szabadság az előmenetel elvesztése nélkül, stb.) a pálya egy nő számára megterhelőbb, különösen az első években.
Ugyanebben az összefüggésben: az áthelyezések teljesen általánosak amiatt, hogy a házastársaknak nehezebbé vált a helyzete. Amikor én több mint 30 éve beléptem, a diplomaták párjai minden további nélkül aláírtak egy nyilatkozatot, mely szerint ők a partnerük minden áthelyezését elfogadják, és őket követni fogják. Ma alig akarja valaki feladni a saját karrierjét, amely a partnere karrierjének kezdete pillanatában kezdődött meg éppen. Az áthelyezési fegyelem ma feloldódott. Mert már melyik nő kész arra, hogy a szolgálati helyen valóságos éttermi szolgáltatásról gondoskodjék, a partnere érdekében – és ezért cserébe (fizetség nélkül) egy ilyen munkáért a saját karrierjét feláldozza?
- Az „eredeti gondolkodásúak, különcök” a szolgálatban ritkábbak. Csak néhányan tehetik meg, hogy olyat tegyenek, ami a normálisnak nem felel meg. Ez mindenekelőtt időkérdés: már nemigen van idő arra, hogy az ember valamit a normákon kívül tegyen! A fiataloknak kezdettől fogva küzdeniük kell, hiszen nem mindenki éri el a karrier csúcsát, egy követi rangot. Ez valójában sajnálatos, és veszteség az egészet tekintve.
- Természetesen a számítógép korszaka is hátrahagyta nyomait. Manapság világszerte minden külügyminisztériumban az „e-diplomáciáról” beszélnek, számítógépre támaszkodó diplomáciáról. Ezzel nemcsak azt a tényt írták körül, hogy a mai diplomata idejének nagy részét irodájában a számítógép képernyője mögött tölti. Az e-diplomáciával egy sor teljesen új technikát és stratégiát szólít meg az ember. Két példát említek ebből:
- Diplomaták (főként külképviselet-vezetők) vagy a követségek, kihasználják az új közösségi háló lehetőségeit (Facebook, Twitter, Blog) annak érdekében, hogy a véleményeket és a követségeket népszerűsítsék. Ez tekinthető az eddigi fáradozások logikus folytatásának is, láthatóságot nyerni, ami ezidáig interjúk, fellépések, előadások, cikkek útján történt, és most bizony a hálón keresztül is.
- Azért, hogy a fogadóállamban lévő hangulatról képet adjon, az ember megpróbálja az említett közösségi hálókat tartalmilag és mennyiségileg értékelni. Ez is egy módja annak, hogy a diplomaták a helyiekkel történő személyes kontaktus útján összbenyomást nyerjen maguknak – csak éppen más eszközökkel.
Minisztériumok jelenleg mindenhol azon vannak, hogy ennek lehetőségeit felülvizsgálják és irányelveket határozzanak meg.
- Engedjék meg nekem, hogy röviden egy olyan fejlődésről szóljak, amely (az egyik és másik formájában) majdnem minden diplomáciai hálózatot érintett: a kormányok szigorúbb kiadási politikája oda vezetett, hogy a külügyminisztériumoknak a külföldön lévő képviselethálózataikat felül kell vizsgálniuk, és részben újra kell méretezniük.
- Ez Svájc esetében a következő konkrét kihatásokkal járt: különböző európai követségeken az elmúlt hónapokban a hozzájuk integrált konzuli képviseleteket bezárták (ezek mindenekelőtt a fogadóállamban élő vagy tartósan ott tartózkodó állampolgároknak nyújtottak szolgálatot). Ez az én követségemet is érintette itt Budapesten. A jövőben a magyarországi svájciaknak a Bécsben lévő konzuli szolgáltatási centrumhoz kell fordulniuk, nem pedig a követséghez. Ez vonatkozik a svájciakra Horvátországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban. Az ezzel „megspórolt” személyzeti egységeket az újonnan létesített konzulátusokon vethetik be, amit – követve a világszerte fennálló hangsúlyeltolódásokat– pl. Kínában, vagy Indiában hoznak létre.
Így sok követségünk „mini-képviseletté változott, ahol a követ mellett már csak néhány helyi munkatárs és munkatársnő dolgozik (már utaltam arra, hogy ezeknek a csökkentéseknek egyik oka, hogy a szupranacionális területeknek megnőtt a fontossága (pl. EU). A jövőnek kell megmutatnia, hogy ezek a (Lap-Top követségeknek is nevezett) mini képviseletek beválnak-e; az mindenképpen biztos, hogy az eddigi jelenlétet (beleértve Public Diplomacy, kulturtevékenységet stb.) nem fogják fenntartani.
- A különböző országok eltérő megoldásokat találtak, amelyek mégis ugyanazt a célt szolgálják: Magyarország pl. sok követséget és konzulátust teljesen bezárt, északi államok közös képviseleteket hoztak létre, amelyben mindig az egyik állam vezeti a képviseletet és állít követet, és a másik csak egy diplomatát küld erre a képviseletre.
- Ennek hatására végül felmerül bennem egy záró és egyben provokatív kérdés: 50 éven belül lesz-e még mindig diplomáciai képviselet? Szükségük lesz-e pl. az EU-államoknak egymás közötti követekre? Továbbá egyszer más világrészeken is kialakulhatnak szervezetek szupranacionális jellemzőkkel, amelyeknél ugyanez a kérdés merül fel. Végleges választ adni természetesen jelenleg nem lehet. De a múlt megmutatta, hogy különösen az átmeneti szituációkban (pl. EU felépítése, bővítése stb.) a diplomáciai hálózatok a tagállamok között fontos szerepet töltöttek be.
Ezért én a következő becslésbe bocsátkoznék: Igen, diplomaták továbbra is lesznek; ami változni fog, az az amit tesznek, és ahogy azt teszik!
- Utolsóként szeretném megpróbálni, egy ideális diplomata képét (ha egyáltalán van ilyen) felvázolni.
- A tanulmányi irány veszített a fontosságából. A mi pályafutásunkhoz bármilyen egyetemi tanulmányt kell folytatni. Van köztünk gyógyszerész, teológus; mindenesetre a legtöbben jogot, gazdaságot, politikai tudományokat vagy történelmet hallgattak.
- Az akadémiai háttér már egyáltalán nem olyan fontos – sokkal meghatározóbb ma a karaktertulajdonságok és a személyiség (pl. kommunikációs képesség, konfliktuskészség, pszichés és fizikai állapot) – és ezeket a kiválasztásnál egyre inkább figyelembe veszik. - Nyelvismeret továbbra is hasznos. Francia (apám számára a francia még a „la langue des amoureux és des diplomates”) és angol, ha lehetséges még az olasz tartozik a diplomatáink alaptudásához. Az életpálya alatt tapasztalás útján az ember megtanul még egy-két nyelvet ezekhez – ahol a spanyol vagy a kínai különösen hasznos lehet.
- A tanulmányok lezárása és a karrierkezdés között szerzett gyakorlati ismeretek örömmel látottak. Különösen nemzetközi szervezeteknél (pl. Vörös Keresztnél vagy NGO-knál, pénzügyi intézményeknél vagy más minisztériumoknál) szerzett tapasztalat az egész pálya szempontjából előnyös.
- Amit egy jelöltnek nem kellene magával hoznia az az a kívánság, hogy gazdag lesz. Fizetéseink különösen a karrier vége felé nem rosszak. De gazdag diplomata senkiből nem lesz!
- Engedjék meg, hogy személyes szavakkal zárjam előadásomat: Néhány hónap múlva 32 és fél év szolgálat után nyugdíjba vonulok. Már előre örülök az ezzel járó újranyert szabadságomnak. Mindennek megvan a maga ideje – a visszavonulásnak is!
Egy szép és érdekes karrierre tekinthetek vissza. A posztjaimmal szerencsém volt, nem volt e tevékenységgel összefüggő egészségügyi problémám – és a feleségem még mindig mellettem áll!