Interjú a Turán 2009. január-márciusi számában Mesterházy Zsolttal

− Munkássága felülvizsgálja az egyre többet kritizált finnugor és indoeurópai szemléletű őshaza- és nyelveredet-elméleteket. Mi adta Önnek a kiindulópontot egy újfajta megközelítés kidolgozásához? 

Röviden szólva eljárt felettük az idő, és ráadásul politikai elgondolások alakították azokat. A tudomány azonban politikai alapon nem tud tartós elképzeléseket létrehozni. A magyar nyelv szervesen felépülő rendszere sok tekintetben fellelhető Eurázsia nyelveiben, így célszerűbbnek tartanám ezen ősnyelv kutatását annál is inkább, mert a magyar szógyökök kisebb-nagyobb arányban szinte mindenütt felbukkannak. Kellett legyen egy általános ősnyelvi közeg, amelyből ki-ki – mint nép – sorsának alakulás során mind megőrzött valamennyit. Magam így nem azt gondolom, hogy a magyar az ősnép, hanem a magyarnak nevezett nyelv őrzött meg a legtöbbet egy nagyon régi nyelvkincsből. Meglehet, hogy ebben a Kárpát-medence fizikai értelemben is segített, de talán más tényezőket is felismerhetünk. 

− A leletek között említésre méltó az 1907-13 között Miskolc közelében feltárt Szeleta-barlang. Mire enged következtetni az innen származó leletanyag? 

A Szeleta barlangban ötfokú zenélésre alkalmas csontsípot találtak. Számomra ez a legkorábbi lelet (-40000 év), amely a magyar műveltséghez köthető. Mások tovább is mennek a vértesszöllősi leletekig vagy a Rudapithecus koráig, de én itt megálltam. A szeletai korban van tehát egy népességünk, amely uralja a Kárpát-medencét, ugyanakkor része egy hatalmas dél-európai kőkori műveltségnek is, amely a francia atlanti partokig ér. Nálunk ez a nép –28000 táján immáron gravetti néven jelentős felfedezéseket tesz. Felfedezték a jégvermet, ahol rénszarvashúst tudtak betárolni oly módon, hogy évente kétszer a vonuló csordákból kivágtak annyit, amennyire szükségük volt. Iparszerű méretekben dolgoztak, és élelmezésük alapjairól fél-egy évre előre gondoskodtak. Ezzel a makogó ősemberről elterjedt legendákat el is lehet felejteni. Miután az élelmezésükkel ezt követően nem lehetett gond, feltalálhatták a magyar nyelvet. Több jel utal arra, hogy ez a nyelv művileg, egységes szellemben feltalált nyelv lett volna. 
Feltételezésem szerint a gravettiek –14000 és –5500 közt jelentős mennyiségben áramolhattak a keleti füves puszták felé elsősorban a rénszarvasokat követve, amelyek a felmelegedés miatt vonultak északabbra. Ez lehetett a sztyeppe benépesülésének első nagyobb hulláma, és ez döntő jelentőségű fejlemény volt a Kárpát-medencei és vele rokon kaukázusi népesség szétáramlásában. Említsük még meg a –6000 táján bekövetkezett természeti katasztrófát is, amikor átszakadt a Dardanellák gátja, és az addig kis Fekete-tó környéki jelentős népességnek menekülnie kellett a szélrózsa minden irányába – elsősorban a Balkánra és a Kárpát-medencébe, valamint a Kaukázusba. E menekülők alig különböztek műveltségükben az Alföld akkori lakóitól, isteneik, kerámiáik szinte ugyanazok voltak. A sztyeppe nemcsak közvetlenül kapott ebből a népességből, de kaukázusi utódaik közül is folyamatos lett az utánpótlás, ahogy ezt Götz László összefoglalta annak idején. Bár a gravettiek idejében még a Kaukázus gerince volt a választóvonal, -6000 után az általam Kárpát-kaukázusi komplexumnak nevezett gazdag műveltségi terület kinyílt további irányokba is. Éppen a Folyamköz (Mezopotámia) felé is, a Közel-Keletre is, sőt Egyiptom felé is. Az ott későbben kialakuló magaskultúrákban nem véletlenül találni Kárpát-kaukázusi eredetű hatásokat, még ha változott is az idők folyamán. 
Ha Eurázsiáról is szóltunk, említsük meg, hogy a sok kisebb műveltség mellett két nagyhatású műveltségi terület jött még létre, amelyek később nagy befolyással bírtak a történelemre. Az egyik Kína, a másik India. Mindkettő az újkőkori alapokon indult önálló utat járva, majd a bronzkorban lódultak meg hihetetlen gyorsasággal. A sztyeppén akkor már pár évszázada tartó, az Atlanti-óceántól Andronovóig érő tízezer km-es területen egységes bronzkori műveltség élt –2000 táján. Kína a Xia dinasztiával kapta meg a bronzot ipari méretekben, India az Indus völgyében valamivel korábban. A nagyiparral párhuzamosan mindkét ország hatalmas tömegekben kapott új, sztyeppei eredetű népességet (hunok, szkíták), amelyek azonban bármennyiszer is vonultak be oda, mindahányszor rövid idő alatt beolvadtak a helyiekbe. Emiatt úgy vélem, hogy Kína és India azért lett kínai és indiai, mert a kezdete is az volt. A beköltözők – akár hoztak technológiát, akár nem – idővel felszívódtak, ám nyelvük és hitük, valamint szokásaik része lett egy másik új népnek. Hozzátenném még: e két műveltségi központ népessége – a Selyem-út környékét leszámítva – nem hagyta el földrésznyi országát. Ha tehát a sztyeppén kínaiak vagy indiaiak éltek volna, ma mi is barnák és vágott szeműek lennénk… De ez nem így van, a sztyeppe az európai fehérek találmánya, ezzel Stein Aurél is szembesült, amikor fehér tokhár múmiákat ásott ki a Takla-Makán sivatagban. Nemrégiben skót mintás ruhákat viselő múmiákat is találtak arrafelé. 
Kanyarodjunk most vissza a sztyeppe ügyéhez, amely terület csak töredékét képes eltartani egy földműves néphez képest. Olvasatomban a sztyeppe Soprontól Kínáig tart. Tételezzük fel, hogy a sztyeppe a bronzkori nagyipar létrejöttekor vált népesség kibocsátóvá, és e hatalmas területen mindössze 200 törzs élt volna. Padányi Viktor után szabadon– ő foglalkozott a sztyeppei törzsek létszámnövekedésével – számolgassunk. Padányi szerint egy törzs létszáma 30-35 ezer fő körül lehetett, amely egy emberöltő alatt – 25-30 év – megdupláz(hat)ta létszámát. Amikor tehát 60-70 ezres lett a közösség, kettévágták, és az egyiknek el kellett hagynia a sztyeppét. 200 törzs tehát 25-30 évenként 7 millió embert bocsáthatott ki a körülvevő területekre. Ez 3000 éven át kb. 700 millió sztyeppei ember, irgalmatlanul nagy szám. Ha tehát képzeletben felemelkedünk Eurázsia fölé, be tudjuk fogadni azt a drámaian nagy történelmi látványt, amely Eurázsia történetét megérthetővé teszi a magasból.  
A „Honfoglalások kora” c. könyvemben a Kárpát-medencében a régészet által leírt 60 keleti eredetű betelepülést igyekeztem egy csokorba gyűjteni. Ezek a korai bronzkortól kezdve Kötöny kunjainak visszajöveteléig tartottak. Valami hasonlónak kellett történnie a sztyeppe körül mindenhol. Az írországi kelták történelme tele van nagy megszállásokkal, betörésekkel, ugyanígy Kisázsia, egy a számunkra még nem kellően feltárt terület is együtt élt a folytonosan érkező népekkel, Irán nem kevésbé részese a sztyeppei népekkel való találkozásokban, sőt az egyik legnagyobb hatású sztyeppén kívüli szkíta-méd birodalom, a Párthus birodalom is részben a területükön működött. Az érmészet plasztikusan kimutatta már a temérdek hun, szkíta, fehér hun és sok más néven alapított ókori államokat a sztyeppe körül, amelyek addig voltak önálló politikai szerveződmények, amíg be nem olvadtak a hódítók a hódoltatottakba. 
Ami Európát illeti, természetesen nemcsak az ír-kelta történelem ad jó támpontokat. A régészettudományban ma a legcsekélyebb kétség sincs a tekintetben, hogy népességének jelentős része Kárpát-medencei eredetű újkőkori fejlemény, amely kivonulás onnét azt követően is folyamatosan zajlott. Ez az Európa későbben ugyanúgy megkapta azokat a keleti eredetű sztyeppei néphullámokat, ahogy mi is. Hogy ők bennük árjákat és ehhez hasonlókat akartak látni, arról nem tehetek. A Waldalgasheimben kiásott szkíta kétkerekű harci szekér bizony szkíta találmány, a temérdek arany szintén a szkíták kincse volt, akik nem a gazdagságuk miatt gyűjtötték, hanem a szakrális Napistennel való azonosulás igénye miatt. A szkíta király aranyruhája a „Napbaöltözött” uralkodóé, a szakrális szkíta uralkodóé volt a tuvai kurgánban, ahol egyébként 23 kg arany volt. (https://members.tripod.com/~Hal_MacGregor/gregor/Scythians.jpg - címlapnak is elmenne… ) Ha valaki Harpagonként él, hogy is tudna ennyi kincset egy sírba hányni? Még egy kicsit tovább csavarva a témát, éppen a tuvai kurgánban voltak százával egy tegezen kis arany vaddisznócskák, amely történetesen a keltáknak is egyik szent állata volt, sőt más szkíta néphullámokkal eljutottak Indiába is, ahol Siva harmadik avatárjává nemesedtek. Nincsen ezzel semmi baj, csak a köréje font felsőbbrendűséget hirdető indoárja történetek zavarnak.  
 
− Ebből a szempontból melyek a régészetnek azok az alapvető tévtanításai, melyek módosításra szorulnak és milyen következményekkel jár ez a szemléletváltás? 

A történészekkel lehet valami baj, nem a régészekkel. Ők legalább annyi kritikát fogalmaznak meg velük szemben, mint esetleg egy alternatív kutató. Azt mondják, hogy a történelmet 50-60 évenként úgyis átírják. Bár ehhez képest lemaradást érzek, de ami késik, nem múlik. A folyamat úgy zajlik majd le reményeim szerint, hogy a legvadabb elméletek szerzői gyorsuló ütemben kopnak ki az idézettek listájáról, míg el nem felejtik. Ez már önmagában szemléletváltás lesz, és a fiatalok viszik véghez. Ne számítson senki arra, hogy az MTA elnöke kiáll valamikor, és kinyilvánít valamit. Elég lesz, ha a történettudomány fejlődéséről szólnak majd. 

− A hagyományos tanítások szerint az őshaza az Urál-hegységben volt, innen vándoroltak szét a népcsoportok minden irányba, többek között Magyarországra is 896-ban… Miért nem állja meg a helyét ez az elmélet?  
 
A magyar történetírásnak nem az Urál a legnagyobb baja. A sebtében összehordott honfoglalási történetnek is lehetne örülni, más népek biztosan elfogadták volna szívesen, végtére is dicső mesét hoztak össze a Millenniumra. A magyar történettudománynak két nagy bűne van: megtagadja a Kárpát-medencei történelmi folyamatosságot, és megtagadja az összes 60 keletről beérkező népet is az avaroktól hátrafelé. Ehhez képest a finnugor elmélet szerint a szinte üres országba török nyelvű magyar nép hozta volna az általuk sem beszélt magyar nyelvet. Ez nemcsak kész röhej, de tragikus is, így aztán ezt már cáfolni sem kell. Manapság az efféléket „nem életszerű” kifejezéssel illetnek, és ez a finomabb megfogalmazás. Európában nem sok példát találni hasonlóra, mindenütt legalább az újkőkorig vezetik vissza népük eredetét helyben, képesek múzeumokat építeni pár cserép miatt őseik dicsőségére.   
Ha már megemlítette 896-ot, nem térek ki előle. Bár nem én kutattam fel, de megemlíteném Hunnivári Zoltán magyar őstörténet- és naptárkutató munkásságát, aki több könyvében vetette fel nemcsak az egyetemes, de az ebből következő magyar történelemre is kiható időrendi kérdéseit. Az általa felvetettek nehezen kerülhetőek meg, és mostanában ez engem is foglalkoztat. Kb. 200 év eltérést tapasztalt a hagyományos időrendhez képest Európában hozzávetőleg 880 és 1180 között. Nehéz lenne röviden jellemezni e kort ezek után, de lényegében ki-ki a saját vérmérséklete szerint töltötte ki a felkínálkozott időt. Ebből a „buli”-ból sajnos mi sem maradhatunk ki. A felgöngyölítés a pozsonyi csata miatt indult el tavaly az évforduló okán, amely szerinte nem 907-ben történhetett, hanem 1080 táján. A pozsonyi csatában szétvert bajor sereg egy XI. századi keresztes sereg lehetett, lévén annyi érsek, püspök és egyházi méltóság vett benne részt, hogy csuda. Ezekre valamiképpen rárakódhatott egy árpádi vagy talán más hungár győzelem legendája, amit amúgy a dukátus ura, Álmos herceg, Kálmán öccse besenyő seregek élén Nyitra közelében mért az elszemtelenedett keresztesekre. Hunnivári szerint nem volt 896-ban honfoglalás, az általunk ma Árpádhoz kapcsolt nép közel 200 évvel későbben érkezett Géza király és Szent László idejében turk néven. 
Ha és amennyiben Hunnivári feltételezése teret nyer, új helyzet lesz. Először is 896-ban semmi nem volt. Árpád türk nyelvű magyar népe Géza és Szent László idejében tört az országra, majd Árpád unokáját, Saroltot Gézához adták. Megalkudtak egymással: a turk-magyarok szabadok maradhattak, de nem gyilkolhattak kedvükre (ld. Szent László törvényeit!), részt vehettek hadi vállalkozásokban saját felelősségükre, és meghalhattak a haza védelmében. Ugyanez a lehetőség kínáltatott fel a betelepülő besenyők számára is, akik pl. Nyitránál szétverték a rabló kereszteseket Álmos vezérletével, és jelentős számban érkeztek. A turkok követelésére átalakították a Szent Koronát, ahol Geyza, a turkok királya szerepelt egy Dukász Mihály bizánci császár nevével igazolva, aki nemcsak alig uralkodott, de politikailag is egy senki volt a saját korában. Kérdés, mi lehetett itt az „Árpádok” előtt? Élt és virult egy hungár keresztény királyság. Az őslakosok, kelták, hunok, avarok, griffesek, indások egy nagy hungár néppé olvadva megkoronázták Szent Istvánt így vagy úgy, majd közel 170 évet vártak Árpád népére, akik turk néven megjelentek. Törökül beszéltek, kedvenc időtöltésük a rabszolgaszerzés és kereskedés lett volna, de ezt is csak külföldön művelhették Szent Lászlónak köszönhetően, majd későbben Kálmánnak is. 
Különös, de Szent László kultusza a XVII. században tört felszínre. Még különösebb, hogy a „Magyarország” szót a XV. században írták le először Magyarországon. Addig mindenki azt hitte Hungáriában, netán Turkiában élt volna, de egy párszáz éves fejlődési folyamatban a végén mégiscsak a csillogó, gazdag, de Szent László által megszelidített MAGYARrá szeretett volna válni mindenki, így országukat is Magyarországnak nevezik azóta a hungárok, besenyők, kunok és a többiek is. A külvilág e hihetetlen történetről semmit sem tud, hisz a mai napig Hungáriának neveznek egy országot, amely immár csak azért magyar, mert itt így nevezik ma a hungárok országát…. Akárhogy is van, Magyarországot Hungáriának kell hívni. 
Meglehet, szegényebbek leszünk egy honfoglalós mesével, de vegyük számba, mit nyerünk? Árpádot nem veszítjük el, de helyből megbukott a teljes finnugor mese. A Kárpát-medencét egy kőkori-újkőkori-bronzkori-vaskori-kelta-hun-avar-griffes-indás ősnép lakja 40000 éve, amely befogadott és megszelidített 60 keleti harcos betelepülő népet. Túlélte őket, időnként felhasználta őket beolvasztván magába saját védelmére. Nyelvét nem váltotta le soha, műveltségét nem hagyta el soha, mert ez tartja össze a népet. Amiről a finnugorosok fecsegnek bizonyíték gyanánt, nos az csak az eurázsiai nyelvi hagyaték egy kis szelete. Eurázsia többi nyelvében ugyanazok az alapgyökök és alapszavak, amelyek másutt is. A finnugoristák a valóság egy kis szeletét lobogtatva igazolnák téziseiket, miközben elhallgatják a teljes nyelvi körképet. Akinek van érkezése, tanulmányozza alaposan ezt a lapot:https://member.melbpc.org.au/~tmajlath/etruscan.html , így a saját szemével győződhet meg róla. Az előbbiek szerint a Kárpát-medencének ez elmúlt 5-6 évezredben semmiféle kapcsolata nem volt az északi „finnugor” népekkel. Velük kizárólag az eurázsiai ősnyelven keresztül lehetnek bármiféle kapcsolat. Az egyetlen elméletileg feltételezhető áttételes kapocs csak a keleti sztyeppei népek azon részeivel lennének valósak, ha valaki levezetné a sztyeppről északra húzódó népcsoportok esetleges vándorlásait, de ez annyira megfoghatatlan szál, amit jobb elfelejteni. Természetesen számomra a finnugor elképzelés eddig is lehetetlen idea volt, de egy 200 évvel későbbi turk-magyar bevonulás lehetősége végképp romba dönti. Itt tehát nem arról van szó, hogy valaki talált volna pár olyan nyelvtani jelenséget, amitől egy hithű finnugrász végre elgondolkodik, hanem kiderül, hogy a finnugor felvetés eleve lehetetlen. Hadd mondjam meg, hogy ennyi energiával Eurázsia bármely népét finnugornak lehetett volna bélyegezni: spanyolt, keltát, franciát, dravidát, bárkit. 

− A magyarságkutatás sokat foglalkozik a többszörös honvisszafoglalás, ősmagyar-párthus-szkíta-hun történelem és műveltség kérdéskörével, de az Árpád előtti kor vizsgálata jellemzően nem tartozik a magyar történelem fejezetei közé. Mit tudhatunk meg a sokezer évre visszatekintő ősrégészetből: kik vagyunk és honnan jöttünk?  

Nem jöttünk mi sehonnan. A Kárpát-medencei etnogenezisnek éppen ez az egyik sarkalatos pontja. Azért lett magyar a vége, mert az eleje is az volt, úgy ahogy Kínában és Indiában is. A helyiek maguk jutottak Európában élenjáró műveltségre, azt gyakorta kiegészítették rég elszármazott rokonaink visszafogadásával, majd beolvasztásával. A keletről érkezők mindig erőt hoztak az esetleg hullámvölgyben lévő itteni állapotokat felfrissítendő. Mindahányszor erősödtünk általuk, akármilyen nyelvet is beszéltek volna. Nos, az újabban Örményországból előkerült hun-nak nevezett nyelvi anyagok arra mutatnak, hogy alapos nyelvi kutatásokra lenne szükség a magyar és a sztyeppei nyelvek összehasonlításában.https://osmagyar.kisbiro.hu/modules.php?name=topics&file=olvas&cikk=szkita-486c8a6329514 Olvassák ahol érik. Amikor elmegyek a kedves falumba, és a szomszédasszony azt mondja: mink vogyunk, akkor erről nekem mindig a hun „minkh vogyjmunk” jut eszembe, ahogy a hun személyes névmás és igeragozásban ugyanezt az örmények lejegyezték. Mit is mondhatnék erre hungárként-szkítamagyarként? 
Ha fentebb nagy képet rajzoltam, most rajzoljunk egy családiasabbat. A Kárpát-medence az Anya, a sztyeppe az Apa, a gyermekeik pedig mi vagyunk. A kínai hunok, a pártusok, a keleti szkíták, fehér hunok és a többi sztyeppeiek apai rokonság, az európai és folyamközi műveltségek anyai rokonság, ezek későbbi más keveredései unokaöccsök, unokahúgok népes gyülekezete. Akár idetaláltak a Kárpát-medencébe, akár nem, rokonként kell őket tisztelnünk. Aki idetalált, annak vére itt van, aki nem, azé meg máshol. Előbbiek őseinkké lettek, utóbbiak rokonaink maradtak. Ahová mi mentünk kivonult népességgel, azok anyai rokonok. Sem egyiket, sem másikat megtagadni nem szabad, annál is inkább sem, hisz a fél világ a rokonunk.
A mostanin kívül más őshazát bizonyosan nem találunk, de talán nem is kell. Jó ez az itteni anyai őshaza, nekem nagyon is megfelel. Szeretnék megtudni róla minél többet, de ugyanígy az apai őshazák elszármazásáról is szívesen értesülnék. Cserébe felhagyhatunk az „egyetlen”, idealisztikus őshaza keresésével, ahogy az a reformkor óta folyt.  

− Mélységes mély a kút, amikor ilyen időbeli távlatokban kutatunk. Milyen jellegű bizonyítási eljárások képezik a „magyar szemléletű” elméletek alapjait? 

A magyar nyelv szerkezete mindenre válasz ad. A teremtő gyökökre épülő kiterjedt szóbokrok sokasága kizárja a nyelv „összelopkodásának” lehetőségét. Szóbokraink hibátlanok, míg más nyelvekben ugyanez esetleges. A magam részéről azt tekintem a magyarral azonos nyelvnek, amelyben egy szóbokor – pl. a KÖR gyökből – 100 %-ban megegyezik. Két ilyen nyelvet találtam: a kelta és a sumér. A spanyol, a portugál és a latin 70 % feletti eredményt adott a kör értelmű szavak vizsgálata során. Az okát még nem tudom, de mindkettő unokahúg és unokaöcs jellegű nyelv, közvetlen érintkezésről nincs tudomásunk egyikkel sem (a latin kapcsolatok vélhetően jobbára az etruszkon keresztül történtek). 
Ezzel szemben van néhány magyar kutató, akik kísérletet tettek nyelvi kérdések megválaszolására. Tímár Sándor a keltában vagy 1800 szót azonosított nyelvtanostul. Pető Imre kaukázusi örmény forrásokra hivatkozva hun és szkíta nyelvi anyagot kezel kb 2000 szóval és a magyarral tökéletesen megegyező nyelvtani ragozási táblázatokkal. Varga Csaba eddig több ezer ógörög, angol, latin és szlovák szót azonosított nyelvtanostul, magyar képzőstül átvett szavak garmadával. Kezdetben úgy véltem, biztosan kell lennie egy ingerküszöbnek, amikor erre alapított hivatásos közpénzen működő magyar intézetek felveszik a fonalat, majd kutatási programokat dolgoznak ki – de egyelőre erre még várnunk kell. Érdekességként hadd említsem meg Varga egyik közlését „HAR” c. könyvéből: a TAP tapint, tapogat magyar szógyök a franciában TAPere, a németben TAPieren alakú főnévi igenévvé nemesült, és persze ugyanazt jelenti… Mondtam is egyszer Csabának, hogy a különféle nyelvkönyvek elé szerkesszen szógyűjteményeket az adott nyelvben fellelhető magyarral azonos gyökökből képzett, vagy hasonló szavakból, így az első órán akár ezer-kétezer szót is meg lehetne tanulni egy kezdőnek…  

 − Milyen helye és szerepe van a magyar ősműveltségnek és ősnyelvnek az összeurópai újkőkori műveltségben? A régészeti hagyaték helyes vizsgálata mit árul el a Kárpát-medence őslakóiról? 

Röviden: meghatározó. He egy nép üres területre érkezik, műveltsége és nyelve fennmarad. Ha lakott területre érkezik, de összetart: műveltsége fennmaradhat, nyelve a létszámarányoknak megfelelően alakulhat ki a helyiekkel beszélt nyelvből. Ha lakott területre érkezvén kiirtja az őslakosokat, akkor is fennmarad. De ha nem sikerül kiirtani a helyben találtakat, beolvad a többségbe. Ha nem tanulja meg a helyiek nyelvét, parancsolni sem tud nekik. Ha viszont egy szűzfoglalót időről időre újabb rokonai érnek el, abból nyelvi konfliktus alig lehet, legfeljebb birtokügyek keletkezhetnek. 
A Kárpát-medencei központú réz- és bronzkori technológia elterjedése érdekes tanulságokkal szolgált. Kiderült, hogy pl. a réz technológiáját ismerők nem adták ki a kezükből a tudományukat. A Kárpát-medencei rézművesség –4400 körüli indítása –2500 táján ért a Brit szigetekre. Ez nem késleltetett nagykereskedelmi tevékenység, hanem 1900 évet vett igénybe a technológiát ismerők részére, hogy a jelzett célig eljussanak a maguk természetes módján. Valami hasonló zajlott le a bronzzal is, valamivel rövidebb idő alatt. A kedves olvasó meg szinte mérget vehet rá, hogy a bronzkori Ó-Magyarország erdélyi központú réznagyipara, majd a bronzipara is a technológiát ismerők kivándorlásával terjedt szét Európában. Ha a fémeket kereskedőkre bízták volna, szinte azonnal mindenütt ismerték volna. Maguk vitték, ezért ahol a réz és a bronz művelése megjelent, bízvást gondolhatjuk, hogy Kárpát-medenceiek hozták magukkal. 

− Ebben a megközelítésben hogyan értelmezhető a többszakaszos magyar honvisszafoglalás kérdése? Lakott volt-e Magyarország területe Árpádék bejövetelekor és feltételezhető-e korábbi kapcsolat a Kárpát-medencében élők és az ide érkezők között? 

Nem szívesen beszélek „honvisszafoglalás”-ról. Nem ez történt ugyanis. Valaki valamikor bedobta e kifejezést, de azért ne felejtsük el, hogy a 60 bevonuló nép hódítani jött ide a történelem folyamán. Nem tudhatjuk, hogy a –14000 - -5500 közt elvándorolt gravettiek utódai „magyar” tudattal jöttek volna ide „vissza”, de inkább nem, mint igen. Magam egészen egyszerűen csak amiatt tekintem őket az őseimnek, mert génjeik bekerültek az itthoni készletbe, és azóta is jelen vannak. A kissé suta „honvisszafoglalás” kifejezést inkább a történettudomány makacs tagadása válthatta ki a tiltakozókból, akik ma sem tudják megérteni az avaroktól korábbi összes sztyeppei nép megtagadását a magyar történelemben. 

− Kimutatható ez a rokonság? 

Az antropológia alaposan kimerítette ezt a témát, hadd utaljak Henkey Gyula korszakos munkásságára. Kiszely István is behatóan tárgyalta, vita nincs. 

− Az autópályák építése során rengeteg olyan régészeti lelőhely kerül napvilágra, amelyek számára méltó helyet illene találni a magyar történelemkutatásban. Mi derül ki ezekből a leletekből? 

Leginkább az, hogy elképzelhetetlen mennyiségű a lelet. Egy rendkívül sűrű településhálózat rajzolódik ki belőle. Mindenki tudja, hogy ma autópályákat igyekeznek mai lakóhelyektől távol vezetni. A településszerkezetünkről megjegyzésként annyit, hogy az utolsó 1000 évben Magyarországon nem alapítottak új települést! Ehhez képest akár az M3 polgári szakaszán, akár a somogyi M7 nyomvonalán 2-3-500 méterenként komplett településeket találtak a legkülönbözőbb korokből. Különösen feltűnő volt az újkőkori telepek nagy száma, köztük nem egy 20-30 hektáros szelvénybe vágtak bele. Bizonyára ismeretes az Olvasók előtt, hogy az autópályák alatt 100 m szélességű sávban kell a feltárást elvégezni. Zalában Petriventén magam is megtekintettem a 16 hektáros újkőkori települést – amelyet Horváth László kanizsai régész ásott ki, - de pár kilométerrel arrébb Sormáson kettő hasonló is előkerült. Az igazi „nagy fogás” Polgárnál került elő a Tisza melletti M3-as építésekor, egy 28 hektáros újkőkori metropolis. A feltáró debreceni régészek 2000 főre becsülték a lakosságot a 7500 éves településen, amelynek csak töredékébe vágtak bele. Károly Róbert idejében Debrecennek volt ennyi lakója, pedig az már akkor is nagyvárosnak számított. Szinte a szerencse segített hozzá, hogy e lelettel valamit kezdeni tudjak. Jó pár éve magam is előadást tartottam a Miskolci Bölcsészeti Egyesület nyári konferenciáján, ahol megjelent Molnár V. József, és saját gyűjtésű népszokásokról beszélt. A téma a szakrális hagyományok szerinti gyermekszülés volt, ahol elmondta többek között, hogy azt a keletre néző szobában szigorúan meghatározott rítusok betartásával kellett véghezvinni. És akkor leesett a tantusz, Polgár újkőkori metropolisának minden háza keletre néz, mit a későbbi évezredek templomai is, szinte csak a tornác hiányzott akkor a házaik elől. Egy szakrális világ szakrális hétköznapjai tűntek így fel előttem, és felvetődött egy 7500 éves kapocs is az akkori nép és a mai népi hagyományok között.  
Elbúcsúzván a régi koroktól tegyünk egy óvatos becslést. Az autópálya-feltárások minden egyes négyzetkilométerére esik egy újkőkori telep. Vegyük ezeket 50 fős egységeknek – ez talán nem túlzó. A Kárpát-medence területének mondjuk a harmada lehetett alkalmas ilyen telepek létrejöttéhez. Ez 100000 x 50 fő = kb. 5 millió lélek. Hozzájön még kb. 100 Petrivente-Polgár-szerű újkőkori metropolis úgy 2 millió lakossal. A régészek ennél sokkal többet mondtak, de akár az ő, akár a saját becsléseimet töredékére mérsékeltem. Nos, e többszörösen lebutított becslés szerint a Kárpát-medencében az újkőkorban 7500 évvel ezelőtt akár 7 milliós népesség létezése sem kizárható. (Ehhez képest az ún. „honfoglalás” korában a tudós magyar szerzők arról vitáznak, hogy lakott-e itt egyáltalán valaki?) 
Remélem tudnak követni. Ekkora népesség volt a kulcsa Európa benépesítéséhez minden irányban. Ha a szinte teljes Európa a Kárpát-medencén keresztül kapta a népességét, miért akadunk fel a közös európai nyelvi hagyatékon?  

− A kárpát-medencei ókor története a Római Birodalom bukásáig tart. Hogyan jellemezhető az ezt megelőző, a Birodalom megalakulásáig visszatekintő időszak és milyen hatással volt a rómaiság az általunk tárgyalt népek történelmére, kultúrájára, sorsára? 

Ha korszakhatárokat kell kijelölni, akkor ez így van. A Kárpát-medence Augustus idejében nagyjából egységes kelta terület volt, amely ugyan nem központi, de törzsi alapon szerveződött. Tény, hogy senki sem szervezte birodalommá, de ez csak azokat érdekli, akik egyfajta birodalmi lét vagy nemlét alapján bírálják el, mi is jó vagy nem a történelemben. Tovább megyek, Róma fellépéséig Európa egyetlen területén sem merültek fel hasonló igények vagy törekvések. Gallia, Germánia, az északiak, de még Hispánia, a többiről nem is beszélve, meg sem fordult a fejükben. Főleg úgy, hogy minden népcsoport a saját rokonaival volt körbevéve. A bronzkori és vaskori Európa népe tehát egy törzsi alapon szervezett egységes földrészt eredményezett, ahol – bár nyilván lehettek és voltak ellentétek, konfliktusok – nem merült fel senkiben a birodalmi gondolat. Közben ne feledjük, hogy a Kárpát-medence ekkorra már túl volt olyan ipari forradalmokon, mint pl. a réz, a bronz nagyipari megszervezése, majd a vas feldolgozása is, amelyek kihatottak az egész földrész technológiai fejlődéséhez. Tény, hogy a vasfeldolgozás nagyipai módszerekkel Etrúriában teljesedett ki először, segítvén az etruszk etnogenezist, de ugyanakkor szemet szúrt másoknak. Kifejtettem már azon vélekedésemet korábban, hogy számomra egy birodalmi lét nem jelent minőségi kategóriát történelmi értelemben. Annál is inkább sem, mert Róma végeredményben egy más népek kifosztására létrejött bűnszövetkezet volt. Már a történetével is nagy bajok vannak, mert csalás az egész, úgy ahogy van. A „mondai” 753-at el kell felejteni, ehelyett inkább az etruszk nép élet-halál harcában megedződött korrupt rómaiak diadalmenetéről szól majd a történelem, amikor az 500-as évek elején leteszik az etruszk királyokat. Veii elárulása és a többi esemény őket minősíti a római szenátussal egyetemben, amely élére állt a korrupt birodalom rablásainak.  
Vannak olyan vélekedések, miszerint Róma hatása nulla volt a Kárpát-medencére. Sokan „romanizálásról” értekeznek. A kép azonban ennél árnyaltabb. Nem lett senki latin itt miattuk, nem lett általános nyelv sem Pannóniában, sem Daciában. Pannóniát a hunok szabadították fel 409 táján szerződéssel, míg Dácia provincia már 260-270 körül csúfosan megbukott a felszabadító kelták sikereinek köszönhetően. Róma alig 160 év után kénytelen volt feladni egy megszervezett aktív provinciát, ami példátlan a történelmükben.  
Összegezve: Róma felelős egy szabad, törzsi rendszerű Kárpát-medence kulturális és gazdasági fejlődésének megakasztásáért, amelyet a hunok csak nagy nehézségek árán tudtak helyrehozni. Atilla idejében már dunai szállítóflottákról van szó, amelyek mindkét római birodalmat élelemmel látják el. 
A végére nekem is maradt kérdésem. Ha az MTA tudott Erdély történetét íratni – olyat, amilyet, - miért nem írtak Felvidék, Délvidék, Burgenland vagy éppen Kárpátalja történetét, vagy egyszerűen Kárpát-medencei történelmet? Lesz-e valaha szellemi kapacitás valahol a Kárpát-kaukázusi komplexum megírására, amely kitekint a körülvevő területekre is? Lesz-e valaha szándék – pénz, paripa és fegyver – az Anyaország és az Apaország történelmének összefoglalására a mi és az érdekeltek közös szempontjai szerint? Ha lesz közös akarat az elmúlt 200 év koncepciózus történelmi háborúiból kigyógyulván új történelem szerkesztéséhez, akkor igen.   

Mesterházy Zsolt
magyar-ókor kutató