Beszéljünk magyarul! II (Csihák Ggyörgy)

Beszéljünk magyarul! II


Az elözö számban szereplö, azonos cimü irásomban Herczeg Ferenc irófejedelmet idéztem, aki már a 20. század elején felháborodott azon, ahogyan a magyar nyelvet nyomoritják, leginkább azok, akik dolga lenne a nyelvápolás. Ám azt is kifogásolta, hogy a közönség ezt tudomásul veszi, söt, divatot csinál belöle. Igy van ez ma is. Sajnos a magyar nyelvészek százötven éve megfeledkeznek a legföbb feladatukról: a magyar nyelv müveléséröl. Maguk teremtette fantomokkal hadakoznak, a magyar nyelv pedig kedvükre züllik. Ne feledjük, hogy a „halszagú atyafiság”-ot egy finnugor nyelvész-pápa találta ki, s mi, józangondolkodásuak, állitólag büdösnek találjuk. Javitanivaló pedig lenne böven, hiszen elönt bennünket az idegen szavak és kifejezések árja, aminek mind hiányzik a jó magyar megfelelöje; már a köszönés is: „Helo“.
Akad néha azért örömünk is. Az Angliában kitalált könyvversenyen, Magyarországon állitólag többen vettünk részt, mint Angliában az ottaniak. A gyöztes könyv pedig - az elvárással ellentétben – nem valami modern ponyva lett, hanem az Egri csillagok! Öszintén és örömmel meglepödtem. Hiszen, talán azért is lettem történész, mert elemista koromban Gárdonyi Géza három örökszép regénye szerepelt elsö olvasmányaim között: Egri Csillagok, Láthatatlan ember, Isten rabjai.
Gárdonyi eme újabb sikere ösztönzött most arra, hogy újra elolvassam mindhármat, de verseit, több szindarabját, söt, több regényszerü kötetét is, mint Az én falum, Két katica bogár, Boldog halál szekerén, Szunyoghy miatyánkja, Hosszúhajú veszedelem, Földrenézö szem, Te Berkenye! Ez utóbbiban találtam egy kis irást, amit idézek. Ma is idöszerü, hiszen Herczeg óta minden csak romlott. Átleng mindent a nyugat-imádat, nyelvünkröl sem szabad igazat mondanunk. Tovább megyek: már nyomokban sem található Hazánkban egy olyan irónemzedék, mint amilyennel rendelkeztünk Herczeg és Gárdonyi korában, söt még utánna is jó harminc évig. Nem látszik világosság az alagút végén…
Viszont feltámadt a régi veszély: a germanizálás. Ma is átvesznek mindent a német nyelvterületröl. Pontosabban: onnan megvesznek nálunk mindent, mi meg átvesszük az ö kifejezéseiket, mondatszerkezeteiket, modorosságukat. Mert, ugye nem szégyen tanulni az okosabbtól, követni a fejlett nyugati nyelvet.
Ime a Gárdonyi idézet:
“A magyar nyelv rövidsége s a német hosszadalmassága
Fanyalogni: eine sauere Miene machen. (Négy szó)
Laposfarú: wer einen magern hintern hat. (Öt szó)
Fáradoz: sich mühe geben. (Három szó)
Tehetem: ich kann es machen . (Négy szó)
Indulni: sich in Bewegung setzen. (Nincs szava rá, mint hogy a birkának nem volna, ha beszélni tudna. Àmbár még a birkák közt is volna a kolomposnak)

Hallottam: Ich habe es gehört. (Ebben a szóban; hallottam, benne van mind a négy német szó. De hogy a magyar valamennyi kultúrnyelvnek fölötte áll, ime rá példának az Archimédes kiáltássa: heüreka! Ezt a német igy forditja a maga nyelvére: Ich habe es gefunden! Négy szó! Az angol igy forditja: I have found it! Négy szó! A francia: Je l´ái trouvée ! Négy szó ! Az olasz L`ho trováto! Három szó! S a magyar, diadalmas rövidséggel: Megvan!
A német fafejüséget karakterizálja a betüje is. Irása, nyomtatása: mintha csak valami gonosz szemorvos mesterkedte volna ki, hogy mentül több legyen a keresete. Száz német közül kilencvenkilenc pápaszemet visel, s a jövö században már pápaszemmel is születik. Hazafiságból vakul? Vagy butaságból?

A német nyelv szegénysége

Nagyra van a német, hogy a tüzelöfa és az élöfa megkülönböztetésére van holz és baum szava (àmbátor Gehölz már élöfákat jelent, ligetet). Hát nekünk ez a holz és baum különbség nem is szükséges. Mi, ha élöfáról beszélünk, azt is hozzámondjuk, hogy micsoda fa. Ha pedig nem élöfáról van szó, elég a fa is. Tudjuk, hogy tüzrevaló. De hogy ez éppen nem a szegénységünk bizonyitéka, ime vetek a németek elé ezer olyan különböztetö szót, amire nekik nincsen csak egy-egy szavuk. (Huszonnyolc egybefüzött lapra terjedö szógyüjtemény következik. Pl.: Alszik, hál. – Anyós, após. Bemegy, betér. – Bot, pálca. Stb. Majd: Marok, tenyér. (Egy szava sincs rá, csak összetételekkel tudja kifejezni. A franciának meg pláne öt szó kell, hogy a marok szót kimondhassa.) Nyir, vág, metsz, szab, szel, szeletel. (A német csak egy nyomorult szóval schneidol.)
A nyelv gazdagsága az igékben ragyog, s nem a nevekben. Elnevezni könnyü akármit is, de igét csinálni nem. Mert az ige a nemzet lelkének gyökérhajtása.

A német nyelv oktondisága

A német nagybetüvel ir minden nevet. Tehát mondatban a kömives, kovács, szabó, bokor, bogár, réz, stb. lehet embernév is, más név is. Eléje kell neki tenni egy másik szót, hogy megjelölje, de néha még azzal is homályos.
A német mikor mulat, nem mulat, hanem alóltartja magát: unterhalten.
A német nem tudja megkülönböztetni a fölkel és a föláll fogalmakat. Neki mind a kettö aufstehen. Az ágyból ö nem kel föl, hanem föláll. Hapedig azt mondja, hogy én bizony nem állok föl, hanem ich mache mich nicht auf, az még a fölállásnál is cifrább nyilatkozat nekünk.
A német nem tud járni, ö csak menni (gehen) tud. Hát még járkálni, hogy tudna szegény! (De még a menése is mennyire bizonytalan. A mi Czeisler zsidónk azt irja a fiának Pestre a faluból: Szerdán jövök.)
Sohse bövelkedik semmiben, még akkor se ha überfluss-ja van.
Hát azt ki hinné, hogy a németnek nincs tenyere? Neki a tenyér flache Hand, vagyis a kéznek laposa.
Gegen ellen; stand állás, állapot. Gegenstand azonban nem ellenállás, senem ellenállapot, hanem ügy, tárgy, dolog.
A német nyelvben nincs hajnal csak körülirással. Nekünk tizenöt szavunk van rá.
A der, die, das. Hogy nem szükséges a szavakat nemre osztani, a mi nyelvünk példázza. Hogy nem szép, az is bizonyos. Hogy oktalan szószaporitás, mindenki tudja, aki irással foglalkozik. (Göthe bosszankodása.) Ha tehát se nem szükséges, se nem szép, söt oktalan teher, - nem lehetett a nyelv alakulásakor okosfejü nemzet a német.
Egy mondat igy kezdödik: Wie als ob nicht immer nur zu viel Neigung gezeigt…Tehát kilenc szót olvasunk anélkül, hogy csak egy morzsányi fogalmunk is lenne arról, hogy mit olvsunk. Mind a kilenc szó üres. Ilyen buta mondatot egyet se lehet a magyarban mondani.
Ein Töpfer ist eine männliche Person. A fazekas férfi személy. Minthogy azonban Person nönemü, tehát a fazekas nönemü férfi a német ég alatt!
A kiküldött kém jelenti, hogy hány ellenséges katona közeleg.
A magyar azt mondja: nyolcvanegy. A német azt mondja: egy és (csuklik) hozzáteszi: és nyolcvan. (Ein und achtzig.) Tehát a német észjárás szerint az egy fontosabb, mint a nyolcvan. S ha véletlenül egy ágyugolyó jön s az egy után elviszi a németnek a fejét...
Micsoda logika van abban, hogy a kanál him eszköz, a kés semleges, a villa meg nö.
Minek a szavakat három osztályba sorolni? Mintha valami gyerek két skatulyába rakogatta volna egyenkint a szavakat: ez him szó, ez nö szó. Aztán fele munkájában abbahagyta, s a maradék szavakra rámondta: ezek semlegesek. Igy maradt aztán semlegesnek maga az asszony szó is, meg a leány szó is. De ha már igy megcsúfolták öket, még rádupláztak a diplomás hölgyekre. Fräulein Dr. Helene Mayer. Ez háromnemü kisasszony! Merhiszen Fräulein semlegesnemü, Doktor himnemü, Helene nönemü. Ilyen hatlábú bornyúkat nem szül a magyar nyelv!“
Legyen ennyi elég...
Sokan emlegetik, a mindég idöszerü, találó kibúvót, hogy a mai fiatalok már nem olyanok, ök látják, majd ök megoldják…Igy kell kibújni a felelösség alól. Nem én – majd a másik…
Megengedem, hogy az elvárás bizonyos történelmi tapasztalaton alapul, söt ésszerü is. A fiatal, a friss erö, mindég joggal keres új, szép felemelö feladatot. Van rá példa a történelemben, a mienkében is. Ám, ne feledjük, a mai idösebbek is fiatalként kezdték. Az idösebbek, a hatalom és a pénz birtokában jól értik, miként kell a fiatalokat átnevelni, meggyözni, tölük függövé tenni, korrumpálni. Gyakran a szemünk láttára válik az ilyen fiatalból koravén hátramozditó. Keressen példát kiki a saját környezetében, talál többet, mint gondolja.
Végezetül ismét egy csokor az elrettentö példákból.


TV 1 esti hir: A háttér kép Németország, benne sötétebbre szinezve Bajorország – igy bele is irva!, jó nagy betükkel. A sajtó mindenttudó szakembere a rövid hir keretében kétszer mondja: “..a bajor tartományi választások”. Egy választások egy német szövetségi államban, hivatalos neve: Bajor Szabad Állam. Tartomány?
“Nem ilyen egyszerüen müködik ez a történet”. Mi ez? “A boltok nagy része már hamarább a polcokra rakta” – tud a bolt rakni? Vagy csak a bolt nagy része? Kormányzati intézmény plakátján olvasom: “Természetvédelmi és környezetvédelmi fejlesztések EU forrásból.” A többesszámot már nem is merem kifogásolni. De ki tudja fejleszteni a természetvédelmet, meg a környezetvédelmet? Vagy netán a természetvédelmet és a környezetvédelmet szolgáló beruházásokról volna szó – ha magyarul irnák? “Az épitö cég nem akar nyilatkozni.” Egy cég akkor se tud nyilatkozni, ha akar. Mert nincs szegénynek se nyelve, se szája. Egy sporthir: ”Pityi és Palkó góljaival kettö nulra gyözött a csapat.” Tehát egy-egy góljaival.
A gondnok irja egy házban : « Amennyiben a közös költség csekkek elfogytak, úgy a Gondnoktól lehet beszerezni ». A gondnok nagy g-ével ; nyilván Németországban tanult beszélni, mert ilyen ötlábú birkát se lehet nálunk találni – csak a médiákban. Helyette ezt irnám : A közös költségekre csekk a gondnoknál (-tól).
A TV 2 egyetlen hirmüsorában: “A rendörség a tömegbe lött”. Tud löni a rendörség? Már ezek emberségében sem bizhatunk. Szerencsére az ujságirók okossága változatlan. Késöbb egy polgármester mondja: „A falu, aki...“ Majd: „A mai napon a tözsdék csökkentek.” A tözsde lehet épület és intézmény. Tud az csökkenni ? Vagy megszünt néhány? Kevesebb lett a tözsdék száma a világon? De azt meg másként kellene mondani.
Magyar Nemzet október 15: „Janus Pannonius 1434-ben született Szlovéniában“. Kár, hogy akkor ilyen nevü ország nem létezett. Majd “Baranya és Pozsega vármegyék föispánja volt“. Ugye, két vármegyék! Október 18-án „Ösi hangok Ázsiából“: „...a Jeniszej és az Ob folyók...Altaj, Tuva és Hakaszia köztársaságok...“. két folyók, három köztársaságok.... Egy mondatokban....
Hir a rádióban: “A Tadzs-Mahal Hotelban lövöldözések voltak”. Tanuljunk gyorsan, könnyen magyarul: löttek, lövöldöztek, lövöldözések voltak. Ez a többesszám többese.
„Csökkentjük a parlament létszámát“, majd: „ a parlament épületében“ - most akkor mi történik, hol?
Napjainkban mindent elöntö hir: „...a parlamenti pártok a parlamentben a büdzsét…” Szép. Nekünk több mint ezer éve van országgyülésünk, vagy nemzetgyülésünk; a ház neve pedig Országház. Büdzsé valamikor még költségvetés volt. Emlékszik még valaki? Miért nem tetszenek tiltakozni? Én tiltakozom – irta Herczeg Ferenc. Én is.
Ismét Gárdonyi fenti irásából:
“A nemzeti erö elsö megmozdulása ez. A muszkacsorda letiporta a fáradt oroszlánt. Az osztrák megrugdosta. Vitézségével nem kerekedhetik fölül többé a magyar, mióta a puskacsövek sokasága dönti el a csaták sorsát. De van egy kincse, amely a puskáknál is diadalmasabb a jövendö idök küzdelmeiben, s amelyröl nem is tud: az elméje. Ész dolgában nem állhat mimellénk semmiféle más náció. Kélnek és múlnak itt a legzseniálisabb emberek. Aranyrögek, gyámántok, amelyek felszinre kerülnek, de csak az égi nap látja öket és a századok lombhullása, amely alatt megint visszaenyésznek az ismeretlenségbe. Értéktelenségbe veszö értékek. S hogy ez nem képzelödés, a nyelvünk bizonyitja: szebb, tökéletesebb, gazdagabb nyelve nincsen semmiféle nemzetnek. Kik csinálják a nyelvet? A névtelen lelkek milliói évezredeken, századokon át. Mintahogy a hársfa, szilfa leveledzik: megszámlálhatatlan levelekkel. A magyar nyelv a jövö idök világnyelve. Csak még nehány olyan irónk legyen, mint Petöfi, mint Arany, mint Jókai és mint amilyen a most elövillant Madách, akkor a magyar géniusz fáklyája fölemelkedik a népkultúrák ormára s átvilágit az egész földtekén.”

Tisztelt mai magyar nyelvmüvelök, bárhol tetszenek lenni, nyelvészek, tanárok, közjogi méltóságok (mennyi kitalált rang!): ezt a kincsünket tetszenek prédálni, nyaklónélkül.

Az októberi forgatagban idén ismét elmerült a tény: a magyar geniusz 2006-ban ismét föllángolt, a mindent elsöprö kulturális szennyböl ismét elövillantak az Egri csillagok. (Az alábbi irást a Gárdonyi évfordulón több helyre elküldtem, de még a leginkább piros-fehér, vagy piros-fehér-zöld lapok se közölték; egyáltalán: semmi megemlékezésröl nem tudok.) Ime.
Nyolcvanhat esztendeje, 1922. október 31-én hagyta el földi életét “a magányok embere”, ahogyan édesanyja zokogta az “elvándorolt” haláláról szóló gyászjelentés szövegében. Az egri vár Babek bástyáján helyezték örök nyugalomra, teljesitetlenül hagyva végakaratának bizarr kivánságát, hogy éjfélkor temessék és gyászoló gyülekezet ne kövesse a koporsót, amelyben “csak testét” viszik el a házból, ahol ablaktalan, felsövilágitású szobájában, több mint két évtizeden át lobogott alkotó szelleme.
“Az embernek csak az arca ismerhetö, de az arca nem ö. Ö az arca mögött van. Láthatatlan.”
Gárdonyi talán nem is gondolt önmagára, amikor papirra vetette e sorokat. Megfejthetetlen titokkal, bensö ellentmondásokkal teli élete bizonyitja, hogy látható arca mögé rejtözködö volt ö maga is.
Gyári bútorokkal berendezett igénytelenségben töltötte önmagával szemben felmérhetetlenül igényes remete életét. Látható arca, néptanitós külseje mögött, fejedelmi büszkeségü, zárkózott különc volt. Külön házacskában lakó két fia is csak kopogtatás után léphette át mühelyének küszöbét, amelyben kitömött sasokkal, baglyokkal, kócsagokkal vette körül magát, s kertjében az ujjairól vizcseppeket szörcsölö, szeliditett gyikokkal barátkozott.
Nosztalgikusan merengett el a faluról, ahol üdvözlégy Máriát kiált a harang, s a bakter, miután versét kiáltva végigment az utcán “leteriti szürét a templom ajtajába s rábizza a falut az Egek Urára”, de ö maga titkos erökkel viaskodott éjszakánkint, spiritiszta szeanszokon vett részt, a teozófus Blawatszky asszonynak Fátyolos Iziszröl, titkos tanról szóló müveit, Schmidt Jenönek budizmusról irott könyvét bújta és hitte az ujjászületés bonyolult benáreszti tanát: felismeri a létezés csalóka voltát, s ujjászületések forgatagában szabadulni a létszomjtól.
Könyvtárában, ahol alig volt magyar könyv, a fajok keletkezésének titkát kutató Darwin, a darwini elméletet népszerüsitö Haeckel, Bösche “az ignorémusz et ignorabinusz” tételét hirdetö agnosztikus Du Boys-Raymond, a csillagász és spiritiszta Vamille Flammarion meg egyéb természettudományi, bölcsészeti irók müveit olvasta. Mintha élete önmagába húzódó korszakában autodidaktikus igyekezettel akarta volna pótolni mindazt, amit középfokú iskoláztatás, néptanitóskodás, ujságirás és az irói pályakezdés éveiben nem sajátithatott el.
Nem lehet felmérni, hogy a könyvek rengetegének tömegéböl mennyit emésztett meg, mennyire juthatott tudósi szinvonalra törekvö enciklopedikus ismeretvágya, amely a tibeti nyelv elsajátitására késztette, de emberkerülö zárkózottsága, holtakat vallató misztikus élete arra vall, hogy aligha kaphatott választ a legbensöbb, leggyötröbb kérdésekre a lét problémáiról és sem tudás, sem dicsöséget hozó irói pálya nem tudta behegeszteni a sebet, összeforrasztani a törést, amelyet nösülése okozott. Ellenörizhetetlen hirek keringtek e törésröl, hallani lehetett györi pályatársaitól, hogy ödipuszi tragédia lappangott hamaros szétválással végzödö boldogtalan házassága mögött. Ezt sejteti kijelentése: “Erröl nem akarok szólni soha.”
De talán volt mégis derüs korszaka, mielött az elzárkózottság idegbajig fajuló mélységébe zuhant. A budapesti Irodalmi Múzeum örzi a fényképet, amely 1904. május 27-én készült sáncdülöi szöllöjében, amellyel Eger város közönsége ajándékozta meg az Egri csillagok költöjét. A “sáncfüredi kúria” elött, miként baráti köre nevezte a paraszti egyszerüségü és késöbb is csak kevéssé átépitett házacskát, Jankovich Dezsö egri polgármester, Jankovich Adolf Heves vármegye föügyésze, Valló István pénzügyi titkár, Károlyi Gyula nyugalmazott huszárezredes ül egy hosszú asztalnál, s mögöttük a házigazda Gárdonyi, meg Sokolay Viktor városi tiszti ügyész áll.
Az iró fején fekte keménykalap, szájában rövidszárú pipa, tekintetében ravaszkás derü. Vagy csak lucidum intervallum villanása, mert egy idöre feledte, talán még nem is bizonyosodott meg arról, ami hamarosan zord tudássá vált? Bensö élete titkát családja által “tibetüskének” nevezett feljegyzések tömegében vitatta egyedül önmagával és tette mások számára olvashatatlanná.
Sikere vetekedett Herczegével, az irói világ jobb és baloldala egyaránt nagyra tartotta, fiatalon választották tagjai sorába az irodalmi társaságok és a Tudományos Akadémia. A tanitó, aki nem lehetett polgári iskolai tanár, mert vizsgáztatói megbuktatták magyarból, söt helyesirásból is, a Tudományos Akadámia helyesirási szótárának munkatársa lett.
Ennyi siker után is igy jajdult fel az egri kiskocsmában, ahová az öt meglátogató Móricz Zsigmonddal tért be: Tudom, ha nevemet kocsira lehetne ültetni és körülhordozni az országban, mindenfelé megsüvegelnék, de nekem még a magam falujában sem köszönnek.
Nem igy volt. Mindenki becsülte és ünnepelte. - Nehéz, zárt, fojtott lélek – állapitotta meg Móricz Zsigmond az egri találkozásra emlékezve, de hogy mi tette azzá, az a lelkek mélyéig látó, nagy irótárs számára is titok maradt.
Nem ekkora talány, hogy miért lett nyerö nagy könyv ma is az övé. Mert ma is lehet állami ünneppé tenni bármely leveretésünk emlékét. Gárdonyi viszont a középkori Nagy Magyar Birodalom végleges eltiprása idejéböl is tudott nekünk máig fénylö csillagot varázsolni a borús magyar égre. A kereszténységet és minden eredményét szabad ma is sárba rántani, de legalább feledni. Gárdonyi pedig megdicsöitette az Isten rabjait. Mert a mai Magyarországon milliárdokat lehet szerezni erkölcsöt, magyarságot, embert romboló cirkuszokra, de nincs pénz se Körösi Csoma, se Mikes Kelemen, se Dobó István sirjára (annyit emlegettem, hogy ez utóbbira mostanában gondoltak). Ki foglalkozik Bornemissza Gergely és Cecey Vicuska szerelmével, Árpád Atyánk szent leszármazottaival? Ès Atilával? Csak Gárdonyi Géza. Meg a láthatatlan emberek.
Meg mindazok, akik a magyarság elpusztitásán fáradoznak. Ezek nem nyugszanak, nem pihennek, nem biznak semmit a véletlenre. Alig nyer az Egri csillagok - máris lecsapnak. Újrairják a könyvet, valami közérthetöbb formába (?). Budapesten a város tele van az új átiratot hirdetö plakátokkal. A plakáton nincs Dobó, nincsenek az egri nök. De van egy félszemü gengszter – uralja az egész plakátot. Van egy tavacska, ahonnan ránkbámul két vizfejü gyermek. Nem láttam, hogy a plakátot bárki letépte, vagy összefirkálta volna. Pedig, a mindenféle “választások” alkalmával ez mindennapos.
“Pusztulóban van az a nemzet, amelyik oltárrá teszi az asztalt s legderekabb embernek Lukulluszt tartja.”. (Gárdonyi)

Zürich, a magyar ötvenhat 52. évfordulóján

Csihák György